[:en]N 1991 Sirig [:hu]N 1991 Szirig[:sr]N 1991 Sirigu[:]


N – 1991 – Sirig

Student of MA pedagogy at the Faculty of Philosophy in Novi Sad. From November 2014 she worked as an intern and since the beginning of 2015 as an associate psychologist at the nursery school Veljko Vlahovic in Temerin.

Q: What does it feel like or how would you describe life in Sirig?

A: Well, considering that there’s not many national minorities in Sirig, so we’re mostly Serbs, it’s usually quiet, there are no conflicts so to say, it’s quite peaceful. Everybody knows each other since it’s a small town. I find it pleasant to live there. Everything’s close – the town, Temerin, I mean Novi Sad and Temerin are close. And I kind of basically like it. I mean, it’s not bad. I’m only sorry there are no different cultures, so there’s nothing new for me to learn. We’re all Serbs, so we know it all more or less.

Q: And what do you like the most? I’ve never been to Sirig. Tell me how it is. What would you recommend to me, for example, where to go or what to see?

A: Yes. Considering that it’s a small town, I mean a village, the only thing I would recommend, which is a bit unusual, is this new settlement in Sirig where the refugees[1] live. I mean, all the houses are literally the same and those are all refugees. And it’s constantly being renovated and something new is constantly being made. It’s at the end of the village, next to the fields and nature, so that’s something I would recommend to everyone to go and see because it’s kind of… it’s not common for our village because it’s a bit separated from it, I mean from the center, so it’s kind of something I would recommend. Because I live in the center, so I don’t have a chance to go there very often, to that other part, so every time I do go there’s always something new happening.

Q: You mentioned there are no national minorities in Sirig and so. And have you ever been in contact with someone, maybe during your schooling or something…? Could you describe to us some situation or communication with some national minorities? What’s your opinion?

A: Yes. Well, since I’m at the university, I mean I studies pedagogy, we had many Hungarian colleagues, we were all girls there. Well, for example, my best friend from the university is Hungarian and I kind of learned a lot about their culture through her and she learned a lot about mine. And I taught her to write Cyrillic. And, for example, I find that interesting, now she always writes her courses in her student ID in Cyrillic. Because they don’t really know Cyrillic, so she learned it. And she told me a lot about their customs. I find that very interesting, to learn something new, so I was mostly hanging out with them. She’s kind of one of my best friends.

Q: And what made the strongest impression of the things you’ve learned about Hungarian…? What was the greatest similarity, and on the other hand the greatest difference between the two cultures that you were in contact with?

A: Well, I found it… Since she has a younger brother and she keeps telling me about their custom of the First Communion or whatever the name is, and that was pretty unusual for me to see her little dress and the things they wore to church. We don’t have that, for example. And it was unusual when she was telling me about some of their wedding customs. That was also unusual because we don’t have that. Other than that, the places they go out to are pretty different, the music is different. She took me to the clubs in Novi Sad that they go to. I think our two cultures are very different. I mean there are similarities, but there are not many religious similarities because I think there’s also a lot of differences. So, I learned many things, and that was very nice.

Q: What do you think… For example, if you thought about the future or about the past, could you tell us something about the coexistence of different cultures? So, how it might have been in the past? What do you think it was like in the past? Or maybe not so far back, but something that you remember. What’s the situation now and what do you think the future will be like or how would you like it to be in the future?

A: I think, at least when our municipality is concerned, since we’re a part of the Municipality of Temerin, that in the past and now in the present there’s a lot of bigotry between let’s say Serbs and Hungarians, since there’s not a lot of Roma people around here. And somehow I feel it will only grow. And I’ve heard many of my friends planning to leave Temerin specifically for that reason, because they don’t feel comfortable here and someone’s always attacking them or they’re attacking someone, and there are always some conflicts. I’m sorry about that. I would like it if we could all be together and hang out together, regardless of the nationality or stuff like that. But personally I think there’ll be less and less of them here and that we’ll somehow separate completely so that everyone would live their own life.

Q: And how do you find out about such incidents? Actually, I don’t know what kind of incident those are. What’s going on? If you could give us an example. And how do you find out that something happened?

A: Well, it’s mostly fistfights here. Hungarian guys and Serbian guys. And how do I find out? Well, it’s published in Temerin newspapers, I hear it through friends, when they go out there are fights, mostly some insults, humiliation. I mean, Temerin is a small town, you hear and find out everything, so I mostly hear it from my friends. I don’t know, this and that guy got into a fight or something like that.

Q: Have you ever found yourself in a situation in which, let’s say, you were a minority? That you’re from Serbia, for example, and you went on a trip, so other people were the majority.

A: Well, yes, it happened to me when I went to Budapest, for example. It happened then that I was a minority, since we were on our high school graduation trip, but it was 10 of us, and so many of them. And it happened when I was in Italy. I was a minority there too, since Italians don’t speak much of English, and I don’t speak much of Italian. And it happened to me when I was in Greece. I was a minority then too, since I went to Kavos and there are a lot of English people there and we were… the five of us were a real minority. And, I don’t know, it wasn’t pleasant. I mean, it was mostly unpleasant because of the language because I can maybe understand English, maybe even a bit of Italian, but it was most unpleasant in Budapest because I don’t understand Hungarian at all and they speak so fast and the language is so difficult and I couldn’t understand a word and that was the only time it was really unpleasant. I really felt like a minority in the store, on the street, at the hotel and wherever I went I was a minority.

Q: And how did you feel? If you could describe it to me. I mean, were you confused, insecure, or what?

A: Well, I felt kind of rejected, to be honest, because… I felt like I don’t belong there. So, like I fell there and now it’s where I am. And I didn’t feel accepted and I was insecure. I kept asking myself if they’re maybe talking about me or… I mean, I couldn’t understand what they were talking about, so I felt uncomfortable in their presence. And simply I felt rejected.

Q: What do you think when do feel like we don’t belong, and when do we feel like we do belong?

A: Well, I feel I belong when I find myself surrounded by people like me, when we have many things to talk about and when we simply understand each other and when we add to each other’s story. And I feel like I don’t belong when it’s the opposite, when I feel like a minority or when I can’t find a common ground with someone, regardless of whether we speak the same language. Even if we speak Serbian, it doesn’t matter. Simply when we don’t understand each other and when I’m talking about one thing, and the other person about another, and then I simply feel like I don’t belong with that person.


Q: And if we think about it in terms of national minorities and those conflicts, what do you think how does it start? It that something individual that turns into something collective or not?

A: Well, I think that, as far as Temerin is concerned, it probably used to be individual before, but that now it grew into something collective. I mean collective on both sides, collective on Hungarian side and collective on Serbian side. At least that’s what I think. And that it’s somehow turned into a bigger problem, problem of the whole municipality, not just of some individuals or some smaller groups, let’s say, and that it’s now kind of a big, big collective problem at least in our municipality.

Q: And what do you think is the reason for such conflicts, because you mentioned it sort of used to be the same in the past?

A: Yes.

Q: Why do you think such things happen?

A: Well, personally I think that people are not used to diversity and that people are pretty intolerant to other people. And they’re not ready to get to know other people and to simply give other people a chance to show that we’re all more or less the same regardless of culture. And I think if someone’s different we tend to discard them automatically. I mean, we don’t give them a chance to prove that they’re something else. And, simply put, I personally believe that people don’t think much about their own actions, but they see someone act in a certain way and they all just follow their lead. And that’s basically the biggest problem, not knowing the people but just creating divisions automatically and there’s no friendships nor going out together nor socializing, and then automatically there’s not understanding either because that’s how we’re growing up. It’s instilled into people from a very young age and then we simply learn to live like that and when we grow up it’s very hard to change such attitudes.

Q: You were talking about your friend from the university who is from Hungary. I mean, not from Hungary. She lives here, right?

A: Yes.

Q: Where you brought up that way, since you mentioned it, or did you manage to find a way to surpass it, to realize? What was the deciding moment?

A: Well, for example, I have been brought up like that, since my aunt is married to a Hungarian, so it was normal to me to, I don’t know, celebrate two Easters, two Christmases, for us to visit them, for them to visit us. And that was simply normal to me. I mean, my family was brought up that way, we grew up in such a setting that none of it is strange to me and it’s very difficult for me to understand that someone can’t respect that, but maybe it’s because other people had no chance to be surrounded by such people, so they probably see it differently. Because, I mean, she’s my friend, and even though she speaks Serbian but has a bit of a Hungarian accent, it doesn’t bother me at all and I don’t think it’s wrong that she doesn’t know the cases, gender of the nouns and such things, while other people make fun of it a lot, and I’m used to it because my uncle is Hungarian, so… I mean, I’m used to it. I simply grew up in such a surrounding.

Q: And you said that people don’t like differences. What do you think why don’t they like differences? I mean, what is that thing in a person that’s causing them to be repulsed by the things that are different?

A: Well, personally, since I’m a pedagogue, I believe the main, central problem is family, that is to say home upbringing is such that we’re not taught as a let’s say nation how to accept the differences and to accept some other people, and I don’t mean just national minorities, it might be a disabled person or whatever, any person that’s different, and we instantly feel repulsed by someone being different, we think there’s something wrong with them. I mean, since they’re different then us they’re not good enough for us. And I strongly believe that it’s a problem of the family and a problem of home upbringing, because we learn such things from a very young age. So if we taught the children since they’re little that we’re all equal, that we should respect each other, I believe there would be far less problems because the children would simply be taught to react differently and it would all simply be normal later that we’re different, but we live together.



[1] These would be Bosnian and Croation refugees


N – 1991 – Szirig

A: A nevem Natasa. Szirigen élek, 24 éves vagyok. Pedagógia szakon diplomáztam és most végzem a mesterfokozatot pedagógiából. Temerinben, a Veljko Vlahović iskoláskor előtti intézményben vagyok gyakornok.

Q: Szuper! Milyen érzés, vagyis milyennek látod Szirigen az életet?

A: Hát, tekintettel arra, hogy Szirigen nem élnek nemzeti kisebbségek, tehát többnyire szerbek vagyunk, így hát nem történik semmi, nem mondhatnám, hogy előfordulnak konfliktusok, elég nyugodt az élet. Többé-kevésbé mindannyian ismerjük egymást, mivel kis településről van szó. Szerintem kellemes itt az élet. Minden közel van – a város, Temerin, meg Újvidék is közel van. Úgy általában, nekem tetszik itt. Úgy mondanám, nem rossz itt. Csak azt sajnálom, hogy nincsenek különböző kultúrák, így hát nincs semmi új dolog, amit megismerhetnék. Mindannyian szerbek vagyunk, így hát többé-kevésbé minden ismeretes számunkra.

Q: Mit szeretsz leginkább? Mit említenél meg annak, aki nem idevaló. Mondjuk nekem, aki még soha nem járt Szirigen. Mondd el, hogy milyen ott. Mit javasolnál, például, hova menjek el illetve mit nézzek meg? Nem elsősorban valamilyen kulturális intézményre gondolok, hanem olyes valamire, amit te szeretsz, úgy ami neked kedvedre való. Mondjuk, én zombori vagyok, ezért azt mondanám: „Nézd, ebben a kávézóban remek a kávé”, vagy mondjuk ilyesmi. Vagy, merre sétálnál, hova mennél el szívesen… Ahol neked tetszik.

A: Igen. Mivel  igen kis településről van szó, már úgy értem ez egy falu, azt javasolnám, talán különösen hangzik, hogy nézzünk meg egy új települést Szirigben, ahol menekültek laknak. Ott minden ház egyforma, és menekültek laknak bennük. Állandóan újítják őket, tart az építkezés. Ott van a falu végén, azon túl már csak a határ van meg a természet, hát azt javasolnám mindenkinek, hogy nézze meg, mivel olyan… nem szokványos a mi falunkra, mivel kissé távolabb van, már úgy értem, távol a központtól, hát én ezt javasolnám megtekintésre. Én a központban lakom, nincs alkalmam gyakran elmenni oda, arra a részre, de ha el is megyek, valahogy mindig történik valami új.

Q: Remek! Említetted, hogy Szirigen nem élnek nemzeti kisebbségek. Votál-e valamikor olyanokkal, mondjuk az iskolában vagy úgy néha… El tudnád-e mondani milyen volt egy találkozás nemzeti kisebbséghez tartozókkal? Mit gondolsz erről?

A: Igen. Mivel egyetemi tanulmányokat folytatok, pedagógia szakra járok, évfolyamtársaink között elég sok volt a magyar lány, mivel oda csupa lány jár. Elég sok mindent megtanultam az ő kultúrájukról, a barátnőm pedig megismerte az enyém. Én a cirillbetűkre tanítottam őt. Elég különös, hogy attól kezdve, az indexébe a tantárgyakat állandóan cirillbetűkkel írja be. Ők nemigen ismerik a cirillbetűket, de ő megtanulta őket. Sokat mesélt nekem az ő szokásaikról. Azok nekem sokkal érdekesebbnek tűnnek, valami újat megtanulok, ezért igencsak velük barátkoztam. Ő egyike a legjobb barátnőimnek.

Q: Szuper. Mit jegyeztél meg leginkább a magyar…? Miben hasonlít leginkább, illetve mi a legnagyobb különbség a két kultúra között a te tapasztalatod szerint?

A: Mondjuk az, hogy… Neki öccse van és arról mesélt nekem, hogy náluk van az, amit első áldozónak neveznek, ha jól tudom, és nekem érdekes volt látni az ő ruháját, meg azt, amit a templomba vittek. Ez, mondjuk, nálunk nincs. Az is különös volt számomra, amikor mesélte, milyenek az ő lakodalmi szokásaik. Az is érdekes volt azámomra, mert ilyesmi nálunk nincs. Különben, mások ott a szórakozóhelyek, másmilyen a zene. Elvitt azokba klubokba, ahova ők szoktak Úkvidéken eljárni. Úgy gondolom, hogy a két kultúra között igen sok a különbség. Van hasonlóság is, de ami a vallást illeti, nincs sok hasonlóság, úgy gondolom, hogy mégis több a különbség. Így sok újdonsággal ismerkedtem meg és jól éreztem magam.

Q: Szuper. Mit gondolsz… Például, ha elgondolkodnál a jövőről és a múltról, tudnál-e valamit mondani ilyen szempontból a különböző kultúrák egymással való megféréséről? Milyennek képzeled el a múltat? Hogyan látod a múltat? Talán nem is annyira a régmúltat, hanem úgy, ahogy te emlékszel. Milyen most és mit gondolsz, milyen lenne a jövőben? Esetleg hogyan szeretnéd, milyen legyen?

A: Úgy gondolom, már ami a mi községünket illeti, mivel mi a Temerini községhez tartozunk, hogy úgy a múltban de manapság is nagy az összeférhetetlenség, konkrétan, mondjuk a szerbek és a magyarok közt, tekintettel arra, hogy errefelé nincs sok roma lakos. Úgy látom, hogy az összeférhetetlenség egyre kifejezőbb lesz. Azt hallottam néhány barátomtól, hogy ők mindannyian azt tervezik, tömegesen elhagyják Temerint, mivel nem érzik itt jól magukat, mindig támadják őket, vagy ők támadnak másokat, és folyton vannak nézeteltérések. Mondjuk, én ezt sajnálattal hallom. Azt szeretném, ha mindannyian együtt élhetnénk, jóban lennénk, tekintet nélkül arra, ki milyen nemzetiségű. Személy szerint azt gondolom, hogy a jövőben egyre kevesebben maradnak majd itt és elkülönülünk majd egymástól, mindenki a saját életét éli majd.

Q: Hol hallottál incidensekről? Nem tudom, milyen incidensekről van szó. Mi történik? Mondj el egy esetet, amiről hallottál és egyáltalán, honnan tudsz ilyen esetekről?

A: Legtöbbször verekedések történnek errefelé. Magyar ifjak összeverekednek szerb ifjakkal. Honnan tudom? Hát onnan, hogy ír erről a temerini újság, meg hallom barátnőimtől, barátaimtól, továbbá szórakozóhelyeken vannak verekedések, többnyire csoportos sértegetésekről van szó meg megalázásokról. Temerin kis község, minden kitudódik, én barátaimtól hallottam, hogy ez meg az összeverekedett, meg ilyesmi.

Q: Voltál-e te olyan helyzetben, amikor te voltál valahol – hogy úgy mondjam – kisebbségben? Mondjuk, te Szerbiából elutaztál valahova, ahol mások többségben voltak.

A: Voltam, akkor, amikor Budapesten voltam. Akkor történt meg velem, hogy kisebbségben voltam, mi érettségi kiránduláson voltunk. Mi úgy tízen lehettünk, ők meg sokkal többen. Ugyanez történt velem, amikor Olaszországban voltam. Ott is kisebbségben voltam, mivel az olaszok nem nagyon beszélnek angolul, én meg nemigen értek olaszul. Görögországban is megtörtént velem. Ott is kisebbségben voltam, mivel Kavoszban voltam, ahol sok az angol, mi pedig… mi öten kisebbségben voltunk. Nem is tudom, valahogy nem volt kellemes érzés. Úgy mondanám, hogy nyelv szempontjából volt rossz, mivel angolul mégcsak értek valamennyit, meg olaszul is egy kicsit, de Budapesten volt a legrosszabb, mivel magyarul semmit sem értek, meg nagyon gyorsan beszélnek, a nyelv is igen nehéz, így hát semmit nem értettem, ezért akkor vakóban kellemetlenül éreztem magam. Kisebbséginek éreztem magam a boltban, az utcán, a hotelban meg mindenhol kisebbségben voltam, bárhová indultam.

Q: Hogy érezted magad? Ha el tudod mondani. Már úgy gondolom, zavarban voltál, bizonytalanul érezted magad, hogyan?

A: Valahogy kiltaszítottnak éreztem magam, őszintén, mert… Azt éreztem, hogy nem tartozom oda. Tehát, mintha oda pottyantam volna és azért lettem volna ott.  Úgy éreztem, nem fogadnak el, meg bizonytalanul is éreztem magam. Volt egy olyan érzésem, hogy talán rólam beszélnek vagy… Nem értettem miről beszélnek, tehát kellemetlenül éreztem magam a jelenlétükben. Egyszerűen kitaszítottnak éreztem magam.

Q: Mit gondolsz, mikor érezzük, hogy valahova tartozunk ,illetve mikor azt, hogy nem tartozunk valahova?

A:  Akkor érzem,  hogy tartozom valahova, ha jól érzem magam az enyémhez hasonló társaságban, ha van több témánk amiről beszélgetni tudunk és amikor egyszerűen megértjük egymást. Magától folyik a beszélgetés. Ha pedig azt érzem, hogy nem tartozom valahová, ha kisebbségben érzem magam, és ha valakivel sehogyan sem találok közös nyelvet, tekintetnélkül arra, milyen nyelven beszélünk. Beszélhetünk szerbül is, lényegtelen. Egyszerűen, ha nem értjük egymást, elbeszélünk egymás mellett, akkor nem jó azzal a valakivel.

Q: Mondjuk, mit tudnál ajánlani valakinek, aki nem tudja hogyan oldja meg a hasonló kínos helyzetet, azt sem tudja, mi az a kisebbség, illetve nem tudja milyen különbségek, összetűzések, helyzetek léteznek? Mit tudnál ajánlani, hogy megoldódjon? Mondjuk, ha közénk csöppenne egy földönkívüli  lény és egyszeriben Temerin polgármestere lenne, de nem ismerné egyik meg a másik kultúrát sem, de látná, hogy valami nincs rendben. Te, mint a polgármester tanácsosa, mit mondanál naki, hogyan lehetne megoldani, áthidalni a helyzetet?

A: Először is, úgy gondolom, hogy a legfontosabb megismerni mindkét kultúrát. Ki kell alakítani egy baráti kört mindkét kultúrához tartozó egyénekből és megismerni konkrétan mi az, ami jellemzi mindkét kultúrát ls mi a konkrét probléma. Később is azt tanácsolnám neki, hogy képzelje magát a kisebbségek helyébe, ha már róluk beszélünk, és próbálja meg elképzelni, hogyan érezné magát az ő helyükön és egyszerűen kísérelje meg beszélgetéssel elintézni a dolgot. Oktatóprogramot is szervezhet, műhelymunkát a szembenálló felekkel. A beszélgetésen van a hangsúly, egymás megismerésén, közeledésén, és minél kevesebb agresszívitást lenne szabad megengednie, további összetűzést.

Q: Véleményed, meg eddigi élettapasztalatod szerint, mit gondolsz, lehetséges az együttélés, különböző nemzetiségek közötti együttélés?

A: Személy szerint azt gondolom, hogy lehetséges, mivel nem látom, miért ne lenne lehetséges. Mindenkinek megvan a saját kultúrája, hite és ha mindenki mindenkit tiszteletben tart, gondolom, hogy igenis lehetséges. Sőt, kívánatos megismerni különböző embereket, mivel –őszintén- nem jó az, ha mindannyian egyformák vagyunk, ugyanolyanok mint mások. Azt szeretném, azon a véleményen vagyok, hogy mindannyian együtt kellene hogy éljünk, minél több különböző ember.

Q: Van még időnk, de annyira szép gondolat volt ez, hogy nem akartam elrontani. Jó. Mit tudnál mondani a hatalomról? Tudod, említettük a polgármestert, meg ilyesmit. Tehát, a hatalom.

A: Pontosabban, mit a hatalomról?

Q: A hatalomgyakorlás szemszögéből, vagyis… Ki és miért befolyásos?

A: Úgy gondolom, hogy annak van befolyása, aki mögött több azonos véleményen levő személy áll, ha mondjuk a kultúráról van szó, akkor azonos kultúrához tartozó személy, mert ha azok vannak hatalmon akik kisebbségben vannak, hogy úgy mondjam, akkor vannak náluk befolyásosabbak és fennáll a veszély, hogy a többség átveszi a hatalmat, nyomást gyakorol a kisebbségre. Ám ha a többségben lévők vannak hatalmon, illetve azok, akiknek nagyobb a befolyása, azok mögött többen tömörülnek olyanok, akik azonos véleményen vannak és ettől még erősebbnek érzik a hatalmukat.


Q: Jó. Fontos-e a hatalomgyakorlás, vagy mondjuk a befolyás? Milyen helyzetekben lehet ez előny, illetve milyenekben hátrány?

A: A hatalomgyakorlás helytelen, ha személyes haszonlesésből történik. Már úgy gondolom, hogy az az egyén, aki hatalmon van, nem a közösség érdekét szolgálja, hanem saját hasznát nézi. Viszont akkor pozitív, ha a hatalmon lévő egyén másokkal együtt tud működni, különböző emberekkel együtt tud dolgozni a jobb élet elérése érdekében és az emberek közti jobb kommunikáció érdekében.

Q: Jó. Vajon az egyéni befolyás áttevődhet-e a közösségre? Ha igen, hogyan történik ez? Ha pedig nem, akkor miért nem?

A: Azt gondolom, hogy a személyes befolyás, ha úgy mondjam „egészséges” befolyásról van szó, vagyis ha helyes, pozitív törekvésről van szó, melyeket mások is ugyanolyannak látnak, csak az adott pillanatban nekik ez nem jutott szükbe, és ha pozitív példák illetve pozitív megoldások azt bizonyítják, hogy a törekvések helyénvalók, akkor igen, áttevődik a közösségre. De ha negatív jelenségekről van szó, negatív példákról, akkor viszon nem, mert ha belegondol az ember, beláthatja, hogy a dolog nincs rendjén, tehát nem fogadják el.

Q: Ha a nemzeti kisebbségek szemszögéből illetve a konfliktusok oldaláról nézzük, akkor, véleményed szerint, hogy kezdődik a dolog? Egy embertől indul ki, majd áttevődik egy egész csoportra?

A: Ami Temerint illeti, azelőtt valószínűleg egy embertől indult ki, de áttevődött a közösségre. Mindkét közösségre áttevődött, a magyarra is meg a szerbre is. Legalábbis én úgy gondolom. Idővel átterjedt az egész községre, nem egyéni, vagy kisebb csoportok konfliktusa lett belőle, hanem most már egy nagy, valóban átfogó általános jelenség a községben.

Q: Mit gondolsz, mi vezethetett ezekhez az összetűzésekhez, mivel azt mondtad, hogy ilyen esetek a múltban fordultak csak elő?

A: Igen.

Q: Véleményed szerint, miért fordulnak elő ilyen esetek?

A: Úgy gondolom, az emberek nem szoktak hozzá ahhoz, ami másmilyen  és nem fogadják el a másikat. Nem hajlandók megismerni másokat, nem adnak esélyt másoknak és ezáltal nem győződnek meg affelől, hogy többé-kevésbé mindannyian egyformák vagyunk, tekintet nélkül a kultúrára. Azt gondolom, hogy azt, aki másmilyen, kezdettől fogva elutasítjuk. Tehát, nem adunk neki esélyt arra, hogy bebizonyítsa,  milyen is valójában. Egyszerűen azon a véleményen vagyok, hogy az emberek nem is gondolnak bele saját tetteikbe, hanem utánozzák a másikat. A legnagyaobb hiba az, hogy nem ismerik meg egymást, hanem eleve elfordulnak, elkülönülnek egymástól. Nem jön létre köztük barátság, nem jön szóba köztük ismerkedés sem, s ebből kifolyólag megértés sincs közöttük, mivel ebben nőttünk fel. Kicsi korunk óta így nevelkedtünk és életünk folytán ugyanígy viselkedünk, mert nagyon nehezen tudjuk megváltoztatni nézeteinket.

Q: Meséltél egy barátnődről, aki veled járt egyetemre és Magyarországról való. Vagyis nem Magyarországról jött. Idevalósi, nemde?

A: Igen.

Q: Téged is úgy neveltek, ahogy az imént elmondtad? Vagy sikerült túltenned magad az effajta nézetken? Mi volt számodra a döntő pillanat?

A: Engem kicsi korom óta úgy neveltek, mivel a nagynéném férje magyar, így számomra természetes volt, hogy mi kétszer ünnepeljük a Húsvétot, meg a Karácsonyt, azt, hogy mi hozzájuk megyünk ünnepkor, ők meg mihozzánk. Nekem ez teljesen természetes volt. A mi családunkban így nevelkedtünk, nekem ez nem volt különös és nehezen értem, miért nem tartja ezt tiszteletben mindenki. Talán azért, mert másoknak nem volt alkalmuk ilyen környezetben élni, ezért gondolkodnak másképp. Mondjuk, a barátnőm akiről beszéltem, tud szerbül, de egy pici magyar kiejtéssel, ami engem cseppet sem zavar és nem hibáztatom őt amiatt, mert helytelenül mondja az ige eseteket vagy a nemeket. Mások viszont ezt kinevetik, de én megszoktam, mivel a nagybácsim magyar és… Egyszerűen megszoktam. Ilyen közegben nőttem fel.

Q: Azt mondtad, hogy mások többnyire nem szeretik a különbségeket? Mi az az emberi tulajdonság, amely arra késztet bennünket, hogy elhárítsunk másokat, ha különböznek tőlünk?

A: Mivel pedagógus vagyok, úgy gondolom, hogy a lényeg a családban rejlik, pontosabban, a nevelésben. Nem úgy neveltek bennünket, hogy mi, valamelyik nemzethez tartozók elfogadjuk a másságot, nem csupán a kisebbségekre gondolok, hanem a fogyatékkal élőkre vagy másokra, akik valamiben különböznek, s eleve elfordulunk tőlük, amiért ők másmilyenek, gondolván, hogy valami nincs rendben velük. Kialakult egy hozzáállás, miszerint ha valaki másmilyen, attók kezdve nem elég jó nekünk. Véleményem szerint ez a csládból ered, a nevelésből, s erre nem nevelnek bennünket. Tehát, ha kicsi koruktól kezdve arra tanítanánk gyermekeinket, hogy egyformák vagyunk, egymást igenis tisztelnünk kell, véleményem szerint kevesebb probléma volna, mert a gyerekeket helyes hozzáállásra nevelnénk, így később is ilyen nézeteket vallanának, miszerint a különbözőség normális dolog , meg az is, hogy megférjünk egymás mellett.

Q: Mit gondolsz, miért neveljük így gyermekeinket? Miért nem neveljük  őket ilyenekké? Valóban nem jól neveljük őket.

A: A gond abban rejlik, hogy a múltban mi is úgy nőttünk fel és minket sem úgy neveltek, így nincs hozzá érzékünk, milyen értékeket kellene gyermekeinkre átruházni. Nem vagyunk tudatában annak, hogy valamit helytelenül csinálunk. Nem is tesszük fel magunkban a kérdést, hogy jól cselekszünk-e, nem kellene talán valamit másképp csinálni, hanem azt, amit szüleinktől örököltünk, egyszerűen tovább adjuk,  mert ők is azt adták tovább, amit szüleiktől kaptak. Így van aztán, hogy senki semmin nem változtat. Nem tudom, vajon nem tudatosodott ez bennünk, vagy talán félünk a változástól, de ha egy nemzedék irányt változtatna a gyereknevelésben, meg tudna változni… Ha legalább valaki hajlandó volna megváltozni, majd ezt követően másképp nevelni gyermekét, a gyereke is másképp nevelné a sajátját, s így tágulna a kör, egymásra hatást gyakorolnának és valószínűleg… Nem történne ez rögtön, de elég volna ha egy páran észbe kapnának, elkezdenének erről többet beszélni, s néhény éven belül tömeges jelenségnek lehetnénk tanúi.

Q: Remek! És gondolod, hogy ez lehetséges lenne?

A:  Úgy hiszem, igen. Az óvodában igyekszem  egyforma figyelmet szentelni úgy a magyar mint a szerb gyerekeknek. Nálunk nagyon jó az, hogy egy csoportban vannak a magyar meg a szerb gyerekek is. Amikor dolgozni kezdtem az óvodában, lenyűgözött valami, ami csak egy egyszerű példa. Amikor a gyerekek ebédelnek vagy reggeliznek, mindegy, jó étvágyat kívánnak egymásnak szerbül is meg magyarul is, úgyszintén megköszönik az ételt szerbül is meg magyarul is. Mindannyian elmondják ezt. Kicsi koruktól kezdve megtanulják, hogy természetes minkét nyelvet beszélni. Egymást megtanítják tízig számolni. Amikor először voltam az óvodában, lenyűgözött, amikor folyékonyan, mindkét nyelven egymásnak jó étvágyat kívántak és megköszönték az ebédet.

Q: Remek. Befejezhetjük. Elmondhatod, ha van még mondanivalód ezzel kapcsolatban.

A: Nincs.




N – 1991 – Sirigu

A: Zovem se Nataša. Živim u Sirigu. Imam 24 godine. Po zanimanju sam diplomirani pedagog i trenutno sam na master studijama pedagogije. Radim kao pripravnik u predškolskoj ustanovi „Veljko Vlahović“ u Temerinu.

Q: Super. Kakav je osećaj ili kako bi opisala život u Sirigu?

A: Pa, s obzirom na to da u Sirigu nema toliko nacionalnih manjina, znači mi smo uglavnom Srbi, uglavnom se ne dešava ništa, da kažem nema nekih sukoba, nema nekih konflikata, dosta je mirno. Svi ljudi se manje više znaju pošto je malo mesto. Prijatno je ovako meni za život. Sve nam je blizu – grad, Temerin, mislim Novi Sad i Temerin su nam blizu. I, onako, u suštini meni se sviđa. Mislim, nije loše. Jedino mi je žao to što nema različitih kultura nekih, pa nemam šta novo da upoznam. Svi smo Srbi, pa manje više sve znamo ovako otprilike.

Q: A šta najviše voliš? Koje bi neke stvari izdvojila, recimo, kad bi prepričavala nekom možda ko nije… Ja nisam nikada bila u Sirigu. Da mi kažeš kako je. Šta bi mi preporučila, na primer, gde da odem ili šta da vidim? Ne u smislu možda tol’ko neke kulturne ustanove, nego u smislu nešto što ti voliš, iz tvog ugla. Na primer, ja sam iz Sombora, pa bih ja možda rekla ’E, u ovom kafiću ti je super kafa’ ili, ne znam, nešto tako. Ili gde bi se prošetala. Gde bi, ne znam… Tvoja mesta.

A: Da. Pa, s obzirom na to da mi smo jako malo mesto, mislim selo, jedino bih preporučila, što je malo neobično, to je da imamo kao neko novo naselje u Sirigu gde su sve kuće onako izbegličke. Mislim, sve su bukvalno iste kuće i tu su sve izbeglice. I to onako sad stalno se renovira i stalno se nešto novo pravi. I to je onako na kraju sela, tu je pored atar i priroda, pa bih eto to svima preporučila da odu da vide pošto je onako… nije specifično za naše mesto jer je malo odvojeno od mesta, mislim od samog centra, pa eto to je onako nešto što bih ja preporučila. Jer ja živim u centru, pa onda nemam priliku često da idem tamo, u taj drugi deo, pa kad odem onako uvek nešto novo se dešava.

Q: Super. Pomenula si da u Sirigu nema nekih nacionalnih manjina i tako. A jesi nekad bila u kontaktu sa nekim, recimo tokom školovanja ili nekad onako…? Možeš li nam opisati neku situaciju ili komunikaciju sa nekim nacionalnim manjinama? Koje je tvoje mišljenje?

A: Da. Pa, s obzirom na to da studiram, mislim studirala sam pedagogiju, imali smo dosta koleginica koje su Mađarice, pošto sve smo devojke tamo. Pa, recimo meni eto najbolja drugarica sa studija jeste Mađarica i onako dosta sam učila o njihovoj kulturi tako preko nje i ona tako dosta o mojoj. I učila sam je da piše ćirilicu. I recimo, što je meni zanimljivo, da u indeksu predmete sad stalno piše ćirilicom. Jer oni baš ne znaju ćirilicu, pa ona eto naučila je. I ona je meni tako dosta o svojim običajima pričala. Meni je to mnogo zanimljivije, nešto novo da saznam, pa uglavnom sam se družila sa njima recimo. Ona mi je onako jedna od najboljih drugarica.

Q: Super. A šta ti je bilo najupečatljivije što si zapamtila, što si naučila iz mađarske…? Šta je bila možda najveća sličnost s jedne strane, a s druge strane najveća razlika između dve kulture sa kojima si se suočila, susretala?

A: Pa, meni je recimo bilo… Pošto ona ima mlađeg brata i ona je meni stalno pričala kako ima kod njih ona prva pričest ili kako se to zove i to je meni bilo neobično da vidim onu njenu haljinicu i to što su nosili u crkvu. To kod nas recimo nema. I bilo mi je neobično kada mi je pričala o nekim običajima u njihovoj svadbi. I to mi je isto bilo jako neobično, to kod nas ne postoji. Inače, mesta za izlaženje su dosta drugačija, muzika je drugačija. Vodila me u klubove gde oni izlaze po Novom Sadu. Ja mislim da se mnogo razlikujemo kao dve kulture. Sličnosti mislim imamo, ali te neke verske sličnosti nemamo toliko puno jer mislim da postoji ipak dosta razlika. Tako, svašta sam naučila, pa mi je jako bilo lepo.

Q: Super. Šta misliš da je… Na primer, kada bi razmišljala o budućnosti ili o prošlosti, možeš da kažeš nešto o tome u tom svetlu življenja zajedno različitih kultura? Znači, kako je možda bilo u prošlosti? Kako ti vidiš da je bilo u prošlosti? Ili možda ne toliko davno u prošlosti nego nečega što se ti sećaš. Kako je sada i šta misliš da bi bilo u budućnosti ili šta bi volela da bude u budućnosti?

A: Ja mislim, bar što se tiče naše opštine, pošto smo u opštini Temerin, da je i u prošlosti i trenutno sada u sadašnjosti jako velika netrpeljivost između konkretno ’ajde Srba i Mađara, pošto nema tako puno Roma i to. I nekako sve mi se čini da će sve veća i veća netrpeljivost biti. I tako sam čula od nekih drugova da oni svi planiraju masovno da idu iz Temerina baš zbog toga što ne osećaju se prijatno ovde i uvek ih neko napada ili oni nekoga, i uvek neki sukobi se dešavaju. Što je meni žao recimo zbog toga. Ja bih volela da možemo svi tako da budemo zajedno i da se družimo zajedno, mislim nevezano za to ko je koje nacionalnosti ili nebitno šta. Ali lično mislim da u budućnosti će biti sve manje i manje njih ovde kod nas i da ćemo se nekako skroz onako razdeliti da svako živi nekim svojim životom.

Q: A kako saznaš za te incidente neke? Ne znam u stvari kakvi su to incidenti. Šta se dešava? Ako možeš da nešto navedeš. I kako ti saznaš da se nešto desilo?

A: Pa, uglavnom se dešavaju tuče kod nas. Momci mađarske nacionalnosti i momci srpske nacionalnosti. A kako saznam? Pa, tako što to piše tako u novinama temerinskim, čujem tako preko drugova, drugarica, u izlascima se dešavaju tuče, uglavnom neka masovna vređanja, ponižavanja. Mislim, malo je Temerin mesto, to se sve čuje i sazna, tako da uglavnom čujem preko prijatelja. Ne znam, ovaj i onaj se potukao i tako nešto.

Q: Da li si se nekad našla u situaciji da si ti bila negde, da tako kažem, manjina? Da si, recimo iz Srbije, pa si negde otputovala, pa su drugi ljudi bili većina.

A: Pa, jeste, recimo desilo mi se kad sam bila u Budimpešti. Tad mi se desilo da sam bila manjina, pošto smo mi bili na maturskoj ekskurziji, ali je bilo nas ne znam deset, a njih ono koliko. I desilo mi se i kad sam bila u Italiji. I tamo sam bila manjina, pošto Italijani slabo govore engleski, a ja slabo razumem italijanski. I desilo mi se kad sam bila u Grčkoj. I tad sam isto bila manjina, pošto sam bila na Kavosu gde su puno Englezi i mi smo bili… nas pet je baš onako bilo manjina. I, šta znam, nekako mi nije bilo prijatno. Mislim, uglavnom je neprijatno bilo sa strane jezika jer, konkretno ’ajde engleski mogu da razumem, možda i italijanski ’ajde nešto malo, ali u Budimpešti je bilo najneprijatnije jer ništa ne razumem mađarskog i onda i jako brzo pričaju i jako mi je težak jezik i baš baš ništa nisam mogla da razumem i tad mi je jedino bilo onako neprijatno. Baš sam se osećala kao manjina i u prodavnici i na ulici i u hotelu i gde god sam krenula bila sam manjina.

Q: A kako si se osećala? Ako možeš da mi opišeš. Mislim, je l’ to bilo zbunjeno, nesigurno, kako?

A: Pa, osećala sam se nekako odbačeno iskreno zato što… Osećala sam se kao da ne pripadam tu. Znači, kao da sam ja tu sad pala i tako se tu nalazim. I nisam se osećala nekako prihvaćeno i bila sam i nesigurna. Ja sam se uvek pitala da li možda pričaju o meni ili… Znači, nisam mogla da razumem o čemu pričaju, pa mi je bilo neprijatno u prisustvu njihovom. I tako, osećala sam se jednostavno odbačeno.

Q: Šta misliš kada se osećamo da ne pripadamo, a kada se osećamo da pripadamo?

A: Pa, ja se osećam da pripadam kada nekako se nalazim u društvu sličnom mom, kada imamo više tema za razgovor i kada se nekako razumemo prosto i nadovezujemo se jedno na drugo kada pričamo. A osećam se da ne pripadam upravo suprotno, kada se osećam to kao manjina ili kada sa nekim nikako ne mogu da nađem zajednički jezik, nevezano da li drugačijim jezikom pričamo. I ako pričamo srpski, nije bitno. Jednostavno kada se ne razumemo i kada ja pričam jedno, osoba drugo, i tad se osećam kao da prosto ne pripadam dobro sa tom osobom.

Q: A šta bi, na primer, preporučila nekome ko ne zna kako bi rešio recimo problem ili ne zna ni šta su to manjine ili ne zna ni koje su to razlike, sukobi, neke situacije koje postoje? Kako bi preporučila da se to prevaziđe? Recimo kao sad neki vanzemaljac dođe i sad je, ne znam, gradonačelnik Temerina, ali ne zna ništa ni o jednoj kulturi, ni o drugoj kulturi, samo mu se čini da nešto tu ne funkcioniše. Kako bi ti kao savetnik gradonačelnika koji ništa ne zna, recimo šta bi mu rekla na koji način bi to moglo da se prevaziđe ili reši, po tvom mišljenju?

A: Pa, prvo mislim da je najbitnije da se upoznaju obe kulture. Znači da se stvori neki krug bliskih ljudi iz obe kulture i da se konkretno zna o čemu se radi, šta svaku kulturu čini i u čemu je konkretno problem. I kasnije bih ga savetovala da nekako pokuša da se stavi na mesto tih manjina, ako pričamo baš konkretno o manjinama, i da pokuša da zamisli kako bi se on osećao da je na mestu njih i da jednostavno pokuša nekim razgovorom da reši sve to. Nebitno da li bi to bile neke edukacije, radionice ljudi koji su u konfliktima. I da što više potencira taj razgovor, upoznavanja, zbližavanja, a što manje da se sve svodi na agresiju, na konflikte i na neko neslaganje.

Q: Po tvom mišljenju i tvom dosadašnjem iskustvu u životu, je l’ misliš da je moguće živeti zajedno, odnosno da je moguće da različite nacionalnosti žive zajedno?

A: Pa ja lično mislim da je moguće, pošto ne vidim zašto bi bilo nemoguće. Svako ima svoju kulturu i svoja neka verovanja i ukoliko svi poštuju međusobno jedni druge mislim da je sasvim moguće i da je čak i poželjno da upoznajemo različite ljude jer jednostavno po meni nekako nije dobro da svi budemo isti, da svi budemo jedni i jednaki. Ja bih inače volela i smatram da bi trebalo da živimo svi zajedno, a što više nas tako različitih.

Q: Imamo još vremena, al’ mi je tako bio divan zaključak da nisam htela ništa da pokvarim. Dobro. Je l’ možeš nešto da mi kažeš o moći? Mislim, pričali smo kao gradonačelnik i tako. O moći.

A: Pa, šta konkretno o moći?

Q: Iz ugla toga nekog da kažem možda upravljanja ili… Ko je moćan? Zašto?

A: Pa, lično smatram da je moćan onaj ko iza sebe nakako ima više ljudi sličnih shvatanja, ako pričamo ’ajde o kulturi, iste kulture jer ukoliko je neko od manjine na vlasti, da se tako izrazim, onda je neko moćniji, uvek postoji ta šansa da ga ova većina smeni, da ga pritiska na neki način. A ukoliko je neko od većine na vlasti ili ko je moćniji, uvek iza sebe ima veći broj ljudi i više nekako sledbenika, pa se oseća još moćnije.

Q: Dobro. Da li je moć važna, imati moć ili uticaj recimo? I u kojim situacijama misliš da to može biti pozitivno, a u kojim situacijama negativno?

A: Pa, negativno je ukoliko se ta moć koristi u lične svrhe. Mislim ukoliko taj pojedinac koji je moćan ne radi za dobrobit zajednice, za dobrobit ljudi sa kojima živi, već isključivo u lične svrhe. A pozitivno je ukoliko je to osoba koja je spremna da radi sa drugima, da sarađuje sa različitim ljudima, da doprinese nekom boljem životu i boljoj komunikaciji među ljudima i tako to.

Q: Dobro. Da li neki lični uticaji mogu da prerastu u nešto kolektivno? Da li i na koji način? Ili ako ne, zašto ne?

A: Pa, mislim da mogu lični uticaji, ukoliko je to da kažem neki pod znacima navoda „zdrav“ uticaj, mislim ukoliko su to neke dobre i pozitivne ideje koje drugi mogu da prepoznaju takođe kao važne, ali se možda u tom trenutku nisu setili i ukoliko im se kroz neke pozitivne primere i neka pozitivna rešenja prikaže da je to u redu, mislim da mogu da prerastu. A ukoliko se radi o nekim da kažem negativnim stvarima i negativnim primerima, smatram da ne mogu jer ako bi svi bar malo razmišljali, shvatili bi da to nije OK i da ne treba da preraste u nešto kolektivno.

Q: A ako nešto tako sad gledamo iz ugla tih nacionalnih manjina i tih sukoba, šta misliš onda o tome kako to počinje? Da li je to nešto što je individualno, pa preraste u kolektivno ili ne?

A: Pa, mislim da je, što se tiče Temerina, to verovatno bilo nekada individualno, ali je sada preraslo u kolektivno. Mislim kolektivno s obe strane, kolektivno i s mađarske i kolektivno i sa srpske. Bar to ja mislim. I da je to sad nekako postao širi problem, problem cele opštine, ne samo problem nekih pojedinaca ili nekih manjih grupa da kažemo, i da je to sad baš onako jedan veliki, veliki, kolektivni problem bar kod nas u opštini.

Q: A šta misliš koji je razlog što je sad došlo do takvih nekih sukoba, jer pomenula si mi da je to nekako bilo i u prošlosti?

A: Da.

Q: Šta misliš zašto se takve stvari dešavaju?

A: Pa ja lično mislim da ljudi nisu navikli na različitost i ljudi su dosta netrpeljivi prema drugima. I nisu spremni da upoznaju druge ljude i da jednostavno pruže priliku drugim ljudima da pokažu da smo manje više svi isti nevezano za kulturu. I mislim da ukoliko je neko drugačiji, odmah ga odbacujemo od starta. Znači, ne pružamo mu šansu da dokaže da je nešto drugo. I, jednostavno, ja lično smatram da ljudi malo razmišljaju o svojim postupcima, već kako pođe jedan, oni to mahinalno svi rade. I da je to u suštini najveći problem nepoznavanje ustvari ljudi i automatski podela neka se javlja i nema tu nekih ni drugarstava ni izlaženja ni druženja, i onda automatski nema ni razumevanja jer tako odrastamo nekako. To se od malih nogu nekako usađuje i onda prosto naučimo tako da živimo i kad odrastemo jako teško te stavove možemo da promenimo.

Q: Ti si pričala o svojoj drugarici koja ti je bila na studijama koja je iz Mađarske. To jest, mislim, nije iz Mađarske. Ovde živi, je l’ tako?

A: Da.

Q: Da li si ti od malena tako bila vaspitana, pošto si sad spomenula to, ili si uspela na neki način da to prevaziđeš, da shvatiš? Koji je to bio momenat?

A: Pa, recimo, ja od malena jesam tako vaspitana, jer moja rođena tetka je udata za Mađara, pa nekako meni je to bilo normalno da slavimo, ne znam, dva Uskrsa, dva Božića, da idemo mi kod njih, oni kod nas. I to je meni nekako prosto bilo normalno. Mislim, to je tako moja porodica vaspitana, mi smo tako odrasli da meni to ništa nije bilo kao čudno i onako jako mi je teško da shvatim da neko to ne može da poštuje, ali možda zbog toga što drugi nisu imali priliku da budu okruženi tako nekim ljudima, pa onda valjda i oni to shvataju drugačije. Jer, mislim, meni je ta drugarica, iako priča srpski ali mislim mali naglasak mađarski, meni to recimo uopšte ne smeta i ne mislim da je sad pogrešno što ona ne zna padeže, rodove i to, dok drugi ljudi to dosta ismevaju recimo, a ja sam navikla na to pošto moj teča je Mađar, pa… Mislim, navikla sam. Prosto sam odrasla u takvoj sredini.

Q: A rekla si da ljudi nekako ne vole te razlike. Šta misliš zašto ne vole razlike? Mislim, šta je to u čoveku što prouzrokuje to da nekako ono što je drugačije da imamo neki otpor prema tome?

A: Pa, ja lično, pošto sam pedagog, smatram da tu prvi i centralni problem jeste porodica, to jest’ kućno vaspitanje je takvo da mi nismo naučeni kao ’ajde nacija ili kako god da prihvatamo razlike i da prihvatamo neke druge ljude, ne vezano samo za nacionalne manjine, može biti osoba sa invaliditetom ili nebitno šta, bilo kakva drugačija osoba, i nekako imamo odmah otpor prema tome da je neko drugačiji, smatramo da nešto nije u redu sa njim. Mislim, čim se razlikuje od nas znači on jednostavno nije dovoljno dobar za nas. I ja lično imam veliki stav da je to problem porodice i problem kućnog vaspitanja, jer se to ne uči od malih nogu. Znači kada bi mi učili decu od malih nogu da smo svi jednaki, da treba da se poštujemo, smatram da bi bilo mnogo manje problema jer bi deca prosto bila naučena da drugačije reaguju i prosto bi to sve bilo kasnije normalno da smo različiti, a svi živimo zajedno.

Q: A zašto misliš da ne učimo decu? Mislim, ne učimo, to je tačno. Zašto ih ne učimo?

A: Pa zato što to postoji problem još daleko, daleko u prošlosti da prosto mi kao odrasli ni mi nismo naučeni tako nešto i onda nemamo taj osećaj da našoj deci treba da prenesemo. Uopšte nismo svesni da možda neke stvari radimo pogrešno i ne zapitamo se ni u jednom momentu da li je to ispravno, da li treba nešto da menjam, već mi tako nasledimo valjda od svojih roditelja, oni od svojih i tako sve unazad. I onda prosto niko ništa ne menja. Da li niko nije spreman na promenu ili se boji promene, ne znam, ali kada bi jedna generacija drugačije počela da vaspitava decu i sebe samo kada bi promenili… Neka ona samo promeni sebe i svoje dete, njegovo dete će nekog drugog, mislim da bi polako otvarali nekako taj krug i polako bi jedni na druge uticali i možda… Ne mora to biti odmah, ali dosta je da samo par ljudi se osvesti, par ljudi razmisli i počne da priča o tome, mislim da bi to poprimilo za koju godinu neke masovnije kontekste.

Q: Super. Veruješ da je to moguće?

A: Pa, ja verujem. Ja se uvek trudim u vrtiću da se jednako družim i sa mađarskom i srpskom decom. I što je recimo kod nas super da su u istoj grupi i mađarska i srpska deca. I što je meni bilo fascinantno kad sam došla u vrtić da, eto banalan primer, da deca kada ručaju, doručkuju, nebitno, da kažu prijatno i na srpskom, prijatno i na mađarskom, i srpska i mađarska deca, i hvala lepo i na srpskom i hvala lepo i na mađarskom. Znači, svi govore. Oni automatski, od malih nogu, shvataju da je to normalno i uče i jedan i drugi jezik, jedni druge uče da broje do deset. I baš mi je onako to bilo fascinantno kad sam došla u vrtić da oni tako to sasvim normalno izgovaraju prijatno i hvala lepo na oba jezika.

Q: Super.Možemo da završimo. Ako želiš još nešto da kažeš na tu temu, slobodno.

A: Ne.