J 1990 Temerin


J – 1990 – Temerin

Graduated in 2014 from the Faculty of Philosophy with an MA Psychology.  Worked as an intern at the nursery school Veljko Vlahovic in Temerin as an associate psychologist. She volunteered in the NGO Parents-Temerin and in the Youth Office of Temerin. Born in Sarajevo, she moved to Kikinda (Serbia) when she was 2 years old and and since 10 years she is living in Temerin.


Q: First question would be do you live in Temerin?

A: I live in Temerin, yes.

Q: Were you born here?

A: Not born. We moved to Temerin about 10 years ago.

Q: And where did you come from, if I may ask?

A: Well, to Temerin from Kikinda, and to Kikinda from Sarajevo. Since I was born in Sarajevo.

Q: You were born in Sarajevo?

A: Yes.

Q: Could you tell me, since you finished your studies, do you have a job right now or are you looking for one?

A: Well, first I need to pass my intern’s exam after one year, so I’m an intern now, and then I’ll look for a job when I’m done with this.

Q: When you’re in a position to do so. Could you tell me about your childhood, even though you didn’t spend it here? What was it like?

A: Well, I think I had a normal childhood. Although I’ve spent it without my dad till I was six, later with my dad, brother, he was born when I was a kid and so on. Well, I don’t know, it was happy I guess.

Q: I may not form the question properly at some point. Sorry about that. I hope we won’t misunderstand each other because of that.

A: You may ask that sub-question.

Q: How old were you when you came here?

A: To Temerin?

Q: Yes.

A: Well, I just started high school, so about 14.

Q: Fourteen years old. Could you tell me whether your childhood in Temerin or in Kikinda was different than the one in Sarajevo before you came here?

A: Well, I left Sarajevo when I was two years old, so I don’t remember. And then I lived in Kikinda for about 10 years, and now in Temerin for 10 years. Well, I don’t know, I can’t compare coz I was at a different age. I mean, I was growing up half in Kikinda, half here, but… Well, it was different because Kikinda is a town, almost a town. Temerin is smaller and I wasn’t used to a smaller community, so it was a bit hard to get used to everybody knowing everything, everyone going everywhere and things like that. It’s somehow different when there are more people.

Q: Were you bothered by those habits of the people in a smaller community? I guess what you said about everyone knowing everything. Does that change your behavior then or it just took you some time to get to know people better?

A: Well, no, not my behavior. I behave as I do, of course. It didn’t bother me. I mean, I simply got used to it, I accepted it as it is and it didn’t bother me. What can you do, every town is different in its own…

Q: OK. Could you tell me, in your opinion, since you lived in one town, then another town, you studied in the third, do you think there are enough young people?

A: In Temerin?

Q: Yes.

A: Well, there are enough young people. Compared to other towns in Serbia, there are a lot of young people here. I think that’s because the city is near, a big city.

Q: Do you think it’s interesting enough for them to spend their lives here in Temerin or would they move someplace else?

A: Well, I think it’s interesting in Temerin because it has everything young people and families could need.

Q: OK. And tell me, considering that you moved between countries, Serbia and Bosnia and Croatia, we were at war… Considering that there are some national tensions, did you have any problems since you… maybe just because you moved around? It doesn’t have to be about anything else.

A: Well, yes, I had a lot of problems in Kikinda. I mean, my family and the refugees in general during those years, because a lot of people moved to Kikinda and I believe also to Temerin. OK, I’m talking about Kikinda now. They kept calling me a refugee, a Bosnian and such names. It wasn’t my fault at all, but people saw it that way, especially the kids and they were especially jealous if you succeeded in anything. And then they’re surprised coz you are a refugee, bad things happened to you, and you still achieved something in life, so they ask themselves if you did it in some shady way. It was all very interesting. Here I didn’t feel it that much. Now I don’t know, years passed, and people seem to have forgotten or it’s, I don’t know, a different setting. But it was very obvious in Kikinda, that bigotry towards…

Q: Thank you for sharing this with me first because I know it was honest, so thank you for that, and then because I have a pretty good idea what it was like since I was born in Croatia. I moved to Sremska Mitrovica and had some similar experiences. I’m glad you’re in Temerin. Since you mentioned those misunderstandings, could you tell me, since it’s partially related to your profession, if you stayed in Kikinda or any current or future period of your life, do you think there is a way to overcome that sort of misunderstanding between people?

A: Well, I don’t know. I haven’t thought about it much. I think the situation calmed down a bit now because a lot of time has passed. I don’t think it’s as strong as it was back then. So I think there might not be a need to overcome some misunderstandings.

Q: OK. But what I’m thinking about is basically some prejudices people form. I could give you examples that cross my mind, but I wouldn’t like to get too much into detail. People can have prejudices about us from the moment they see us, because of the clothes we wear, because of the music we listen to, because of the haircut on our heads. They can also have prejudices based on nationality and our religion and anything you could think of. It seems it’s our tendency as human beings to do that. How do you think that amount of prejudices and that extent of lack of understanding is formed? Is there a way to overcome it and, if there is, how would you solve that kind of situation if you found yourself in one?

A: Well, let’s start at the beginning.

Q: Deal. (They laugh.)

A: What was the first question? The first one was how do we form prejudices. Well, I think that’s connected to creating identity, because it’s very difficult today to be a Serb, for example. At least that’s the way I see it. Because everyone wants to be a Hungarian, everyone wants to be a Croat and everyone wants to be a Bosnian, but no one wants to be a Serb. And then poor Serbs have a desire to say ‘Hey, it’s great to be a Serb’ and that might be the reason we form prejudices about other people. I think that’s the reason. Everyone somehow has the right to be who they are, and we’re somehow… it’s never good to be that. But I don’t see what’s wrong with that. I think that’s how people think, that that’s the reason prejudices are formed.

Q: You think that it suits people better if they belong to some other parts, minorities, to declare themselves like that?

A: Well, I don’t know, maybe because they get more attention. Fine, OK, I know they get more attention because you have to support minorities too, they’re not on their own grounds, but on the other hand the ones who are on their own grounds should be able to say ‘Well, OK, let’s have respect for both’. What was the second question?

Q: Finding common grounds. The second question was is there maybe a way to overcome that? If you found yourself in a situation, it doesn’t have to be about nationality, simply… You’ll have a family tomorrow, how would you explain that to your child?

A: Well, I don’t know, I always believe that you should love your own and respect the others. I mean we should be proud of who we are, of having red hair, but respect those who have, I don’t know, black hair or… I mean, it’s their own business, their taste, there right to be there. I mean, as long as you don’t threaten other people.

Q: How would you feel, if it’s even possible to answer this question, if you had no feeling of ethnicity in a multinational surrounding?

A: Well, it’s possible. I felt it last summer. My grandmother and grandfather lived in Bosansko Grahovo, that’s in Crni Lug. I mean, that’s… I don’t know if You know where it is… In Bosnia, next to Livno. And mostly Croats and Serbs and a few Muslims live in that part of Bosnia. And my grandparents had Muslim and Croatian friends, and we’re Serbs, and we were all hanging out together last summer. And, I don’t know, we visited the Muslims, they made us coffee, they taught us how to make their pies, I mean their way since it’s all different. Again, we made barbecue with Croats, we danced kolo with Croats. You couldn’t feel it at all. I mean, I don’t know, I was conscious that they were Croats, Catholics, Muslims, but there was no barrier. It wasn’t an obstacle at that moment for people to hang out together and have a good time. I keep telling everyone about it. It was a very beautiful experience in my life. It was great.

Q: That’s nice.

A: Pure example.

Q: Pure example of how it could be.

A: Well, yes.

Q: And that it feels good.

A: We were playing former Yugoslavia. (They laugh.)

Q: That’s excellent. When it comes to people, so we could close this topic in a way, who cause misunderstanding and who generate them, who might be too aggressive in it, do you think personal character can be changed? Not only whether you think so, but also if you do, what would be the way to do it, to change people’s minds?

A: Well, I don’t believe personal character can be changed, but minds definitely can be. Consciousness and attitudes, the way we think about things. Prejudices are also formed by people thinking in a certain way they were taught to think. Now, when it comes to people who have such strong prejudices that they are willing to hurt people, their way of thinking should simply be redirected and they should be given alternatives. The alternatives that will help them as well to function and think better and to reduce the frequency of those undesired incidents and things like that.

Q: Do you think education, not formal education, not school, but educating people about that could be the decisive factor?

A: Well, education and some new experiences that will show them another way of thinking and another kind of solution, another perspective on things.

Q: Since you mentioned examples, my next question is whether you think we learn more through words or examples?

A: Well, I think through examples, though experiences. It depends on a person, but I think it’s better to learn through examples and experience, to simply experience something. But mainly by putting ourselves in shoes of the person we have prejudices about, for example, to see how they feel in their own skin when we have prejudices about them.

Q: That would actually mean it would be necessary to expand the understanding of the same situation in order to overcome a bunch of problems we face.

A: Well, yes. Especially those problems in interpersonal relationships.

Q: Thank you. I’ll try to move on to a new question. Why do people isolate themselves in certain communities? They could do that on their own or in groups. If it’s on their own, it’s usually some kind of a personal story. If it’s in groups, what is the cause in your opinion? Those groups can be positive, can be negative, but what causes that sort of grouping among people of similar or not so similar way of thinking?

A: I mean, I see this whole conversation a bit from the perspective of my profession. Well, I don’t know, because they simply want to belong to a group. I mean, that’s why they form groups. But, I don’t know, they form groups based on their opinion and again prejudices. If they have bad prejudices, I believe they’ll form bad groups.

Q: And, in your opinion, do they gain more or lose more by joining groups?

A: Well, it depends on the group and its nature, on what they do in a group and so on. It depends on why they joined the group. I mean, I don’t know.

Q: Yes, on the nature of self-determination.

A: Yes. It all depends.

Q: OK. Besides that, I’d like to ask you something else, but connected to that. How could we allow people to maybe find their own identity outside of a group?

A: Excuse me? (They laugh.) I didn’t quite understand.

Q: No problem. Since we have people who join groups, and that can be good or it can be bad, but regardless of that… You mentioned identity in the beginning. How could we give people a chance, young people in this case, adolescents who still haven’t reached adulthood, to independently form their own identities? That they don’t have to do it though groups, but to find their own way bit by bit.

A: Well, I don’t think that’s possible because we’re social creatures, we simply function in groups and we’re not made to function on our own. As the identity of a child is first developed through family, though socialization, the life of an adolescent develops though groups and socializing with their peers, so I don’t really think it’s possible to teach them to develop as individuals independent of the society. I don’t think that’s possible. Now I don’t know if it’s possible to do it through a group, though something… I think that they can start being individuals when they leave adolescence. It’s a bit unrealistic before then.

Q: For them to take that path.

A: Well, yes.

Q: OK. How can people understand each other better?

A: Well, simply through conversation, by sharing experiences and, I don’t know, by socializing, by not isolating themselves. The more they isolate themselves, the less they’ll understand. And the more they’re not open to understand each other, the more divided they’ll be. I don’t know, I mean, everyone has prejudices, those who isolate themselves especially and those outside the group as well. Everybody has prejudices.

Q: Yes, everyone has their own actions and their own principles.

A: Yes, and attitudes.

Q: Which situations led you to the principles that guide you in life?

A: Just a second. (They laugh.) Well, for example, recently… I’ll go one by one, as it comes to me. For example, when I finished the marathon of Fruška Gora that’s 32km long. I said to myself if I survived this, I can survive anything. Yes, it was very hard. My whole body was aching for a week, but that was one of the turning points in my life. When I enrolled at the university, I was 45th out of 250 people, that was a great success. Then, I don’t know, when I finished high school. When my brother was born, since I was already a big girl when he was born, eight years old. And, I don’t know, things like that. When I got my yellow belt in aikido. And when I graduated, of course, that was a success I mean.

Q: Do you think you’ll reflect on those moments next time there’s a turning point, that you’ll remember all the things you’ve been through? Like some sort of a leitmotif.

A: Yes, of course. Whenever I’m having a hard time, I remember that marathon and I say to myself ‘You can do this, really’. (They laugh.) Sincerely.

Q: OK. Could you just tell me for the end or near the end…

A: It’s already over? I had such a nice time.

Q: For the near end. Do you think this is your home?

A: Is this my home? Well, I believe so. Because my family is here, my friends are here. I don’t know. Although, I don’t really have that ‘home’ feeling because I’ve moved a lot in my life and I simply don’t have roots anywhere. But for now my roots have grown the most here, so let’s say it is.

Q: What do you think, since you say you’ve moved a lot and you don’t have that feeling, what should your home consist of?

A: My home? Well, family and some friends. Yes, I mean, to have a place… When I let my roots grow somewhere, I guess that will be my home. When I settle down.

Q: Take it slow. You’ve got time. (They laugh.) OK. When you find yourself in a scary situation, how do you react? With a deficit or an excess of energy?

A: Well, somehow when I’m scared, I always stop, think about what to do next, how, and then… I mean, I always have a surplus of energy when I’m scared. I guess I’m preparing to react. I never sit down and get depressed and ask myself now what.

Q: Since you’re a psychologist, if you would get a job here, even if it’s to teach at school…

A: That would be great. (She laughs.)

Q: That would be great. I know. (She laughs.) It doesn’t matter whether you’d be the school psychologist or teach. What would be the most beautiful way to provoke them to be creative if they were doing something that really inspires them, not something assigned by school?

A: Well, I don’t know, just let their imagination drive them and let them do things based on their own feeling. I think that’s most important.

Q: OK. And I’ll ask whether you have a dream that would be OK to fulfill here? It could be your own dream or a dream with your family or a dream with your neighbors or…

A: A dream about Temerin?

Q: Yes. It can be connected to your family, it can be connected to anything.

A: When it comes to Temerin, my current dream is to get a job. I have no other dreams. A dream like any other.  My first priority is getting a job. Later probably to make a family. That’s my dream. I mean, I also have a dream for Temerin, for Temerin to get a spa resort.

Q: Of course. You missed that part, sorry.

A: That would be great.

Q: I would like to ask you something else, something personal, and it’s connected to Temerin. Since you spend a big part of your life here after all, did you ever witness any problematic situations, assaults verbal or physical? Did you ever witness such situations that weren’t caused by alcohol or something, by pure rage?

A: No.

Q: You haven’t? That’s great.

A: No, I haven’t.

Q: That’s great. There’s a talk, among other things, about some conflicts that existed, maybe today, maybe five years ago, maybe 20 years ago. It’s nice to hear you haven’t witnessed any of them and I hope that means such conflicts will stop at some point.

A: Well, we try.



J –  1990Temerin

Q: Első kérdésem az volna, hogy Temerinben élsz-e.

A: Igen, Temerinben élek.

Q: Itt is születtél?

A: Nem itt születtem. Úgy tíz éve költöztünk Temerinbe.

Q: Megkérdezhetem, honnan jöttetek?

A: Kikindáról jöttünk Temerinbe, Kikindára pedig Szarajevóból. Mivel Szarajevóban születtem.

Q: Szarajevói születésű vagy?

A: Igen.

Q: Megmondanád nekem, elvégezted az egyetemet és most dolgozol, vagy állás után nézel?

A: Gondolom, először is egy év múlva le kell tennem a gyakornoki vizsgát. Úgyhogy most gyakornok vagyok, és utána majd állás után nézek.

Q: Ha majd meglesznek a feltételek. Megmondanád nekem, hogyan telt el a gyerekkorod, tekintettel arra, hogy nem itt éltetek. Milyen volt?

A: Hát, úgy gondolom, rendes gyerekkorom volt. Noha hatéves koromig apa nélkül, majd utána apámmal és az öcsémmel éltem. Nem is tudom, azt hiszem boldog gyerekkorom volt.

Q: Lehet, hogy nem fogom mindig jól megfogalmazni a kérdést. Bocsáss meg ezért. Remélem, nem fogjuk emiatt félreérteni egymást.

A: Kérdezz csak nyugodtan!

Q: Hány éves korodban kerültél ide?

A: Temerinbe?

Q: Igen.

A: Amikor beíratkoztam a középiskolába, tehát 14 éve.

Q: Tizennégy éve. Megmondanád, hogy miután Temerinbe illetve Kikindára kerültél, megváltozott-e az életed a Szarajevóban töltött éveket követően?

A: Szarajevóból kétéves koromban mentem el, így nem emlékszem. Ezután körülbelül tíz évet töltöttem Kikindán, majd tíz évet Temerinben. Nem tudom összehasonlítani, mivel más-más korú voltam, míg ott éltem. Eddigi életem felét Kikindán töltöttem, felét pedig itt, de… Más volt, mivel Kikinda város, úgymond valódi város. Temerin kisebb település, én meg nem szoktam hozzá kisebb településekhez. Elég nehéz volt számomra megszokni, hogy mindenki mindenkiről mindent tud, mindenki mindenhová jár, meg ilyesmi. Másmilyen az, ha több ember van körülötted.

Q: Zavart az emberek viselkedése a kisebb településen? Mert mondod, hogy mindenki mindekiről mindent tudni akar. Megváltozott-e ettől a viselkedésed, vagy egy idő múlva megismerted az embereket?

A: Nem változott meg a viselkedésem. Ugyanúgy viselkedem. Nem zavart. Gondolom, egyszerűen megszoktam, elfogadtam úgy ahogy van és nem zavart. Ez így van, minden város más…

Q: OK. Meg tudnád mondani, véleményed szerint, mivel először egyik városban éltél, majd egy másik városban, egy harmadikban pedig  egyetemre jártál, gondolod-e, hogy itt elegendő számú fiatal él?

A: Temerinben?

Q: Igen.

A: Elegendő számú fiatal él itt. A többi szerbiai településhez viszonyítva, elég sok a fiatal. Megítélésem szerint azért van ez így, mivel a város közel van, mégpedig egy igen nagy város.

Q: Mit gondolsz, elég érdekes számukra itt az élet ahhoz, hogy maradjanak Temerinben, vagy szívesebben költöznének máshova?

A: Úgy hiszem Temerinben kielégítő az élet, mivel egyszerűen minden adott, amire a családoknak vagy a fiataloknak szükségük van.

Q: OK. Mondd, tekintettel arra, hogy egyik országból költöztél a másikba, Szerbia, Bosznia meg Horvátország, tudjuk, hogy háborúban voltunk… S mivel nemzeti alapon léteznek bizonyos problémák, szembesültél-e effajta nehézségekkel, bárhol, mivel… lehet, hogy csupán azért mert költözködtél? Nem kell más okot felhoznod.

A: Voltak nehézségeim, pont Kikindán. Gondolom, a családomnak is meg minden menekültnek voltak problémái azokban az években, mivel sokan érkeztek akkoriban Kikinára, de gondolom Temerinbe is. Most csak Kikindáról beszélek. Folyton menekülteknek neveztek bennünket, meg boszánkának és hasonló nevekkel illettek bennünket. Én nem voltam hibás semmiben, de az emberek hajlamosak gyanakodni, különösen a gyerekek féltékenyek, ha valamiben sikeres vagy. Csodálkoznak, hogy lehet az, hogy ti menekültek vagytok, mennyi nehézségen kellett keresztülmennetek, s mégis sikeresek vagytok, azt hiszik valamilyen gyanús úton-módon. Mindez különös volt. Itt ezt nem éreztem. Nem tudom azért-e, mert már ennyi év eltelt, s az emberek felejtenek, vagy azért-e mert ez a környezet más. De Kikindán ez az idegenkedés nagyon érezhető…

Q: Köszönöm, hogy mindezt megosztottad velem, külön köszönet az őszinteségedért. Meg tudlak érteni, mivel én horvátországi születésű vagyok. Én Sremska Mitrovicára költöztem, és ott szintén keletkeztek hasonló mendemondák. Örülök, hogy Temerinben vagy. Megemlítetted a nézeteltéréseket, s mivel azok összefüggésben vannak azzal a hivatással, amit választottál, megmondanád, hogy ha mondjuk Kikindán maradtál volna, hogyan lehetett volna a jövőben áthidalni az effajta nézetkülönbségeket?

A: Hát nem is tudom. Nem gondolkodtam ezen. Enyhültek ezek a dolgok, mivel elég sok idő eltelt azóta. Most már ez nem annyira érezhető, mint azelőtt. Úgy gondolom, most már nem is volna szükség ilyen nézetkülönbségek áthidalására.

Q: Jó. Tulajdonképpen az emberek alkotta előítéletekre gondolok. Megemlíthetnék példákat, amelyek eszembe jutnak, de nem szeretném nagyon tágítani a témát. Az embereknek támadhatnak előítéleteik abban a pillanatban amikor megpillantanak bennünket, ruházatunk alapján, vagy annak a zenének alapján, amit hallgatunk, vagy a frizuránk alapján. De előítéleteik lehetnek mondjuk nemzeti vagy vallási hovatartozásunk miatt is, vagy bármi más miatt. Úgy látszik az emberek általában hajlamosak az előítéletekre. Mit gondolsz, hogyan jöhet létre ennyi előítélet, illetve értelmetlenség? Lehet-e őket legyőzni és ha igen, te hogyan oldanál meg egy hasonló szituációt?

A: Menjünk sorjában.

Q: Lehet. (Nevetnek).

A: Mi volt az első kérdésed? Először azt kérdezted, hogyan jön létre az előítélet. Úgy gondolom, az identitás az oka. Mivel manapság nagyon nehéz, mondjuk, szerbnek lenni. Én ezt így látom. Mert mindenki magyar szeretne lenni, mindenki horvát szeretne lenni, mindenki bosnyák szeretne lenni, csak éppen senki nem szeretne szerb lenni. Ezért nekünk nem marad más hátra, szegényeknek, minthogy hangoztassuk „Jé, szerbnek lenni szuper”, s ezért alkotunk előítéleteket másokkal szemben. Úgy gondolom, ezért van. Valahogy mindenkinek jogában áll annak lenni, ami, csak mi vagyunk valahogy…mindig olyan helyzetben, hogy nem jó annak lenni. De, gondolom, nem tudom mi ebben a hiba! Az emberek így gondolkodnak és ezért keletkeznek az előítéletek.

Q: Gondolod, hogy tulajdonképpen az embereknek jobban megfelel, ha valamilyen más csoportokhoz, kisebb csoportokhoz tartoznak és annak a részévé vallják magukat?

A: Hát nem tudom, talán azért, mert rájuk nagyobb figyelmet fordítanak. Jó, OK, megértem, hogy nagyobb figyelmet fordítanak rájuk, meg kell is támogatni a kisebbségeket, mivel ők mégiscsak más helyzetben vannak, de másfelől ezeknek a többséghez tartozóknak is kijárna, hogy „Rendben, tiszteletben tartjuk őket is, de ezeket is”. Mi volt a másik kérdés?

Q: Közös álláspontra jutni. A másik kérdés az volt, létezik,e valamilyen mód arra, hogy az ilyesmit legyőzzük? Ha olyan helyzetben találnád magad, nem kell feltétlenül nemzeti alapú konfliktusra gondolni… Maholnap családod lesz és meg kellene magyaráznod a gyerekednek.

A: Nem tudom. Én annak a híve vagyok, hogy a sajátját az ember szereti, a másét tiszteli. Büszkének kell lennünk arra, akik vagyunk, teszem azt arra, hogy vörös a hajunk, de tisztelnünk kell azokat, akiknek a haja fekete vagy… Az őrájuk tartozik, az ő izlésükre, jogukban van itt lenniük. Mindaddig, míg nem veszélyeztetnek másokat.

Q: Hogyan éreznéd magad, ha erre a kérdésre egyáltalán lehetséges válaszolni, ha a többnemzetiségű környezetben egyáltalán nem éreznél nemzeti hovatartozást?

A: Hát, az lehetséges. A múlt nyáron pont ezt éreztem. A nagymamám és a nagytatám Bosansko Grahovón éltek, az ott van Crni Lug, ott… Nem tudom, tudod,e hol van… Boszniában, Livnó mellett. Ott túlnyomórészt horvátok és szerbek  élnek, egy kevés muzulmán, Boszniának abban a részében. A nagymamámnak és nagytatámnak voltak muzulmán meg horvát barátaik, mi meg szerbek vagyunk. Múlt nyáron összejártunk mindannyian. És voltunk a muzulmánoknál, ők kávéval kínáltak meg bennünket, megtanítottak pitét sütni, a rájuk jellemző módon elkészíteni, mivel ők másképp készítik. A horvátokkal rostélyost sütöttünk, meg kólót táncoltunk a horvátokkal. Egy cseppet sem lehetett azt érezni. Nem is tudom, tudatában vagyok én annak, hogy ők horvátok, katolikusok, muzulmánok, de semmi akadály nem gördült közénk. Akkor az egyáltalán nem játszott abban szerepet, hogy összejöjjünk és jól érezzük magunkat. Ezt mindenkinek el szoktam mondani. Remek élettapasztalat volt ez számomra.  Igazán nagyon jó volt.

Q: Ez szép.

A: Egy ékes példa.

Q: Ékes példája annak, hogy így is lehet.

A: Igen.

Q: Meg, hogy jó érzés.

A: Egyszer volt Jugoszáviásdit játszottunk.

Q: Remek! Ha azokra az emberekre gondolunk, hogy lezárjuk ezt a témát, akik kiváltói és  megtestesítői a nézeteltéréseknek és túlságosan agresszivek ebben, gondolod, hogy ebből a szempontból meg lehetne változtatni a karakterüket? Nemcsak, hogy gondolod-e, hanem ha lehetséges volna, hogyan lehetne az emberek tudatát megváltoztatni?

A:  Nem hiszem, hogy a karakterüket meg lehetne változtatni, de a tudatosságra mindenképpen befolyást lehet gyakorolni. A tudatosságra, viszonyulásra, egyszerűen a véleményformálásra. Az előítéletek is úgy keletkeznek, hogy mások hatására gondolkodunk úgy ahogyan gondolkodunk. Azoknak a gondolkodását, akiknek előítéleteik vannak és ezáltal másokat is megsértenek, más irányba kellene igazítani, vagyis más véleményre kellene őket biztatni. Ezek az alternatív vélemények nekik is jót tennének, változtatnának a gondolkodásukon s ezzel sok negatív jelenségnek elejét lehetne venni.

Q: Gondolod-e, hogy célzott oktatás, nem klasszikus értelemben vett képzésre gondolok, nem iskolai képzésre, hanem célzott oktatásra. Gondolod, hogy segítene?

A: Effajta oktatás, valamint a tapasztalatszerzés másféle gondolkodásra késztethetné őket, ami újabb megoldásokra tanítaná őket, másfajta nézetekre.

Q: Hamár a példákat említed, a következő kérdésem arra vonatkozik, hogy inkább szavakból, vagy inkább példákból tanulunk?

A: Úgy gondolom, hogy inkább példákból, vagyis tapasztalatból. Embere válogatja, de azt gondolom, hogy jobb példákból, tapasztalatból tanulni, vagyis egyszerűen megtapasztalni valamit. Vagy úgy, hogy a másik bőrébe képzelem magam, azéba, akivel szemben előítéletet táplálok. Így elképzelhetem, hogy érezheti ő magát, hogyha nekünk előítéleteink vannak vele szemben.

Q: Egy bizonyos helyzet, vagy hozzáállás ábrázolásának továbbadása szükséges ahhoz, hogy egy csomó körülöttünk jelentkező gondot megoldjunk.

A: Igen. Különösen az emberek közötti viszonyokra vonatkozó gondot.

Q: Köszönöm. Megpróbálok egy újabb kérdést feltenni. Miért gondolod azt, hogy egyes helyeken az emberek elszigetelődnek? Egyénileg, de csoportokban is előfordulhat ilyesmi. Ha egyénileg fordul elő, akkor az személyes történet. Ha viszont csoportban fordul elő, miért fordul elő egyáltalán? A csoportok lehenek úgy pozitívak, mint negatívak, de miért gondolod, hogy egyáltalán szükséges az embereknek csoportokba verődniük, aszerint, hogy többé vagy kevésbé hasonlóképpen gondolkoznak.

A: Kezdem a szakmám szemszögéből szemlélni ezt a beszélgetést. Nem is tudom, talán azért, mert egyszerűen tartozni szeretnének egy bizonyos csoporthoz. Azért verődnek csoportokba, méhozzá a nézeteikkel illetve előítéleteikkel egyhangban. Ha rossz előítéleteik vannak, akkor rossz előjelű csoportokba verődnek.

Q: Véleményed szerint, ha csoporthoz tartozik valaki, inkább kap az ember, vagy veszít?

A: Az a csoporttól függ, a profiljától, az adott tevékenységtől meg ilyesmi. Attól függ, miért gyűltek egy csoportba. Nem tudnám megmondani.

Q: Valóban, milyen a beállítottság az adott esetben.

A: Attól függ.

Q: OK: Még valamit meg szerettem volna kérdezni, de összefüggésben van ezzel. Hogyan lehetne az embereknek csoporton kívül is megtalálniuk önazonosságukat?

A: Hogyan? (Nevetnek). Nem egészen értem.

Q: Nem baj. Léteznek különféle csoportok, amelyek lehetnek jók is meg rosszak is, de függetlenül attól… A beszélgetés kezdetén említetted az identitást. Hogyan lehetne esélyt adni a fiataloknak, adoleszcenseknek, akik még nem nevezhetők felnőtteknek, hogy önállóan építsék ki identitásukat? Hogy azt ne csoporton belül tegyék, hanem önállóan találják meg saját útjukat, lassanként?

A: Úgy gondolom, ez lehetetlen, mivel mi szociális lények vagyunk, szükségünk van a csoportra, nem tudunk meglenni egymagunk. Mint ahogyan a gyermek identitása is a családban formálódik, szocializálódás folytán, úgy az adoleszcens élete is csoporban bontakozik ki, kortársak társasága révén, ezért úgy gondolom, hogy lehetetlen úgy nevelni őket, hogy a társadalomtól függetlenül létező egyének váljanak belőlük. Azt hiszem ez lehetetlen, csakis csoporton belül, vagyis tartozni kell valahová. Csak mikor már felnőtté váltak, akkor válhat belőlük individuális személyiség. Mindaddig ez nem lehetséges.

Q: Akkor indulnak útjukra.

A: Igen.

Q: Jól van. Hogyan érhetnénk azt el, hogy az emberek jobban megértsék egymást?

A: Párbeszéddel, tapasztalatcsere által, nem tudom, beszélgetés útján, meg úgy, ha nem szigetelődnek el. Minél jobban elszigetelődnek, annál kevésbé fogják egymást megérteni. Minél zárkózottabbak mások véleménye iránt, annál jobban eltávolodnak egymástól. Nem is tudom, előítéletei mindenkinek vannak. Azoknak is, akik csoporthoz tartoznak, meg azok is, akik egyedülállóak, nem tartoznak semmilyen csoporthoz. Előítéleteik mindenkinek vannak.

Q: Valóban, mindenkinek vannak cselekedetei is meg elvei is.

A: Igen, meg véleménye.

Q: Milyen helyzetek nyújtottak neked útmutatást, mutattak rá olyan elvekre, melyeknek hasznát veheted majd az életben?

A: Kevés ilyen helyzetet tudok megemlíteni. (Nevetnek). Például, nemrég… Sorjában veszem, ami eszembe jut. Itt van egy példa, amikor a fruska gorai 32 kilóméter hosszú maratoni távot sikerült megtennem. Azt mondtam magamnak, ha ezt sikerül túlélnem, jöhet bármi, megbírkózom vele. Valóban baromi nehéz volt. Mindenem fájt utána egy egész hétig, és ez fordulópont volt az életemben. Amikor beíratkoztam az egyetemre, 250 közül én voltam a 45-ik és ez számomra nagy sikerélmény volt. Meg aztán, amikor elvégeztem a középiskolát. Amikor megszületett az öcsém, mivel már nagyocska voltam, amikor ő megszületett, nyolc éves. Meg még néhány hasonló esemény. Amikor aikidóból levizsgáztam sárga övvre. És amikor diplomát szerezetem az egyetemen, az is siker volt.

Q: Gondolod, hogy ezek az események megmaradnak az emlékezetedben és visszagondolsz majd rájuk ha szintén valamilyen fordulóponthoz érsz? Mint valami lájtmotívumra?

A: Igen, feltétlenül. Olyankor, amikor nehéz feladat előtt állok, visszagondolok arra a maratonra és azt mondom magamban: „Igenis meg tudod csinálni”! (Nevetnek). Őszintén mondom.

Q: OK. Meg tudod nekem mondani így a végén, vagyis beszélgetésünk vége felé…

A: Máris vége? Igazán jól éreztem magam.

Q: Így a vége felé közeledve. Gondolod, hogy itt van a te otthonod?

A: Itt van-e az otthonom? Hát, úgy gondolom, igen. Azért mert itt van a családom, itt vannak a barátaim. Nem tudom. Bár nekem nincs olyan érzésem az otthonnal kapcsolatban, mivel sokszor költözködtem idáig és nem kötődöm sehova. De valahogy itt érzem leginkább azt, hogy megszoktam, hát akkor legyen.

Q: Azt mondod, sokszor költözködtél és nem érzed, hogy itt az otthonod, mi lenne hát az, ami az otthont jelentené számodra?

A: Az otthonom? A család és egyes barátok. Igen, úgy gondolom, valahol van… ha gyökeret eresztek, akkor lesz majd otthonom. Majd ha megvetem a lábam.

Q: Lassan. Ráérünk. (Nevetnek) Jól van. Ha olyan helyzetben találod magad, hogy megijedsz valamitől, hogyan reagálsz? Elszáll belőled az erő, vagy ellenkezőleg, erőre kapsz?

A: Olyankor, amikor megijedek, mindig megállok, elgondolkodom azon, hogyan tovább, majd azután… Gondolom, olyankor mindig megnő az energiaszíntem. Valószínűleg erőt gyűjtök ahhoz, hogy cselekedjek. Soha nem esek kétségbe, jaj, mi lesz most.

Q: Ami a pszichológiát illeti, ha történetesen itt el tudnál helyezkedni, még akkor is ha iskolában kapnál munkát…

A: Nagyon jó lenne. (Nevet):

Q: Remek volna! Tudom. (Nevet): Tekintet nélkül arra, hogy pszichológus lennél-e, vagy tanár. Milyen módon volna jó kihozni belőlük az alkotói kedvet, amennyiben olyasvalamivel foglalkoznának, amihez kedvük van, nem pedig avval, amit az iskola írna elő?

A: Nem is tudom, hagyatkozzanak a fantáziájukra és támaszkodjanak az érzéseikre. Úgy hiszem, az a legfontosabb.

Q: OK. Van valamilyen kívánságod, amit itt szeretnél megvalósítani? Álmodozol-e valamiről a családoddal, vagy polgártársaiddal kapcsolatban?

A: Temerinnel kapcsolatos kívánság?

Q: Igen. A családdal kapcsolatban, vagy bármivel.

A: Temerinben pillanatnyilag az a kívánságom, hogy munkát kapjak. Más kívánságom nincs. Elsősorban állást szeretnék. Utána családot szeretnék alapítani. Ezt kívánom. Temerinre is vonatkozik egy kívánságom, mégpedit az, hogy fürdője legyen.

Q: Hát persze, ne feledkezz meg arról sem!

A: Az nagyon jó lenne!

Q: Kérdeznék tőled valamit, ami nem rád vonatkozik, hanem Temerinre. Mivel elég sok időt töltöttél itt, voltál-e esetleg tanúja olyan helyzeteknek, amikor szóbeli vagy fizikai támadásra került sor? Voltál-e tanúja olyan szituációnak, amelyben nem alkohol hatása alatt, nem is hirtelen dühroham következtében történt összetűzés?

A: Nem voltam.

Q: Nem? Akkor jó.

A: Nem voltam.

Q: Nagyszerű. Elég gyakran hallani összetűzésekről, amelyek itt előfordultak azelőtt, lehet hogy épp ma, vagy öt-húsz évvel ezelőtt. Jó hallani, hogy te nem láttál ilyen jelenetet és remélhetőleg nem is fordul elő több ilyen.

A: Igyekszünk elkerülni őket.




J –  1990 –  Temerin


Q: Prvo pitanje bi bilo da li živiš u Temerinu?

A: Živim u Temerinu, da.

Q: Jesi rođena ovde?

A: Nisam rođena. Došli smo pre nekih 10 godina u Temerin.

Q: A ako mogu da pitam odakle ste došli?

A: Pa, u Temerin iz Kikinde, a u Kikindu iz Sarajeva. Pošto sam rođena u Sarajevu.

Q: Rodom si iz Sarajeva?

A: Da.

Q: Je l’ mi možeš reći, studije si završila, da li radiš trenutno ili tražiš posao?

A: Mislim, treba prvo da položim taj pripravnički posle godinu dana, tako da sad stažiram, pa ću tražiti posao kad to odradim.

Q: Kad budeš u mogućnosti. Da li možeš da mi kažeš kako si provela svoje detinjstvo, bez obzira što nije bilo ovde? Kako je izgledalo?

A: Pa, provela sam detinjstvo normalno, mislim. Bez tate doduše do šeste godine, posle sa tatom, bratom, on se rodio u detinjstvu i tako. Pa, šta znam, srećno valjda.

Q: U nekom momentu možda neću dobro formulisati pitanje. Izvini zbog toga. Nadam se da se nećemo pogrešno razumeti zbog toga.

A: Samo ti postavi to podpitanje.

Q: Koliko si godina imala kada si došla ovde?

A: U Temerin?

Q: Da.

A: Pa, upisala sam srednju školu, znači nekih 14 godina.

Q: Četrnaest godina. Da li možeš da mi kažeš da li je tvoje odrastanje pri dolasku u Temerin ili u Kikindu drugačije od onog što si imala u Sarajevu?

A: Pa, iz Sarajeva sam otišla kada sam imala dve godine, tako da se i ne sećam. I onda sam živela u Kikindi eto nekih 10 godina, pa 10 godina u Temerinu. Pa, ne znam, ne mogu ja to da uporedim zato što sam jednostavno bila u drugačijoj dobi. Mislim, pola sam odrastala u Kikindi, pola ovde, ali… Pa, bilo je drugačije zato što je Kikinda grad, skoro pa grad. Temerin je opet manja sredina i nisam bila naviknuta na manju sredinu, tako da mi je malo bilo teže da se naviknem da svi sve znaju, svi idu svuda i tako to. Opet je drugačije kada ima više ljudi.

Q: Da li ti je smetao taj pristup ljudi kada je manja sredina? Pretpostavljam, to što kažeš da svi hoće sve da znaju. Onda, da li to menja tvoje ponašanje ili je jednostavno trebalo malo vremena da upoznaš ljude malo više?

A: Pa, ne, ne menja moje ponašanje. Ja se ponašam kako se ponašam, naravno. Nije mi ni smetalo. Mislim, jednostavno sam navikla, prihvatila sam to tako kako jeste i nije mi smetalo. Šta sad, svaki grad je drugačiji po nekom svom…

Q: OK. Da li možeš da mi kažeš, spram tvog stanovišta, živela si u jednom gradu, u drugom gradu, mestu, studirala si na trećem mestu, da li misliš da ovde ima dovoljno mladih ljudi?

A: U Temerinu?

Q: Da.

A: Pa, ima dovoljno mladih ljudi. S obzirom na druga mesta u Srbiji, ovde baš ima dosta mladih ljudi. Mislim da je to zbog toga što je grad tu blizu, veliki grad.

Q: Je l’ misliš da im je ovde dovoljno zanimljivo da bi njihovi životi ostajali u Temerinu ili bi se možda selili negde drugde?

A: Pa, u Temerinu mislim da jeste zanimljivo zato što ima jednostavno sve što je potrebno i porodicama i mladima.

Q: OK. A reci mi, s obzirom na to da si se selila u državu, nekoliko država, i Srbija i Bosna i Hrvatska, bili smo u ratu… S obzirom da postoje određene vrste problema na nacionalnoj osnovi, da li si imala nekih problema bilo gde s obzirom na to… možda samo zbog toga što si se selila? Ništa drugo ne mora da bude.

A: Pa, jesam, imala sam problema u Kikindi baš. Mislim, i moja porodica i inače sve izbeglice tih godina, jer jednostavno došlo je mnogo ljudi baš eto u Kikindu i verujem i u Temerin. Dobro sad pričam za Kikindu. Nazivali su nas stalno izbeglicom, Bosankom i tako tim nekim imenima. Nisam ja ništa bila kriva tu, al’ eto, to su tako ljudi videli, pogotovo deca  i pogotovo su bili ljubomorni kada uspete u nečemu. I onda se oni čude kako vi ste izbegli, šta su vam se ružne stvari desile, a vi ste sad tako nešto postigli u životu, pa se onda pitaju kakvim ste to sumnjivim putevima došli do toga. Bilo je zanimljivo sve. Ovde to i nisam baš osetila. Sad ne znam, možda su prošle godine, pa su ljudi to negde i zaboravili ili je, ne znam, opet drugačija sredina. Ali u Kikindi to je baš izraženo, ta netrpeljivost prema…

Q: Hvala ti što si podelila ovo sa mnom zato što prvo iskreno je, zbog toga ti hvala, a drugo imam dobru predstavu kako to izgleda zato što sam ja rodom iz Hrvatske. Preselila sam se u Sremsku Mitrovicu i tako isto bilo je tih raznih sličnih pričica. Drago mi je što si u Temerinu. Pošto si spomenula te nesporazume, možeš li da mi kažeš, pošto to do neke mere ima veze i sa onim čime si izabrala da se baviš, u slučaju da si ostala u Kikindi ili u bilo kom sadašnjem, budućem nastavku života, da li misliš da postoji neki način da se te vrste nesporazuma između ljudi prevaziđu?

A: Pa, ne znam. Nisam baš ni razmišljala o tome. Mislim da je to sad malo i popustilo zbog toga što je prošlo dosta vremena. Mislim da sad to baš i nije toliko jako izraženo kao tad. Tako da sad mislim da možda ne bi ni bilo potrebe da se sad na tu temu prevazilaze neki nesporazumi.

Q: Dobro. A ono o čemu razmišljam su u principu predrasude koje ljudi stvaraju. Mogla bih da pričam o primerima koji meni padaju na pamet, ali ne bih htela previše da širim tu priču. Ljudi mogu da imaju predrasude o nama u onom momentu kada nas ugledaju, prema garderobi koju nosimo, prema muzici koju slušamo, prema frizuri koju imamo na glavi. Mogu da imaju predrasude isto tako i prema nacionalnom pripadanju i prema religijskom pripadanju i prema svemu što nam padne na pamet. Izgleda imamo tendenciju kao čovečanstvo to da radimo. Kako misliš da uopšte dolazi do tolike količine predrasuda i tolike količine neshvatanja? Da li postoji neki način da se to prevaziđe i, ako postoji, kako bi ti to rešavala u nekoj situaciji u kojoj bi se ti našla?

A: Pa, da idemo redom.

Q: Može. (Smeju se.)

A: Šta je bilo prvo? Prvo je bilo kako se javljaju predrasude. Pa, mislim da je to zbog stvaranja identiteta, jer je danas jako teško biti, na primer, Srbin. Bar ja to tako vidim. Zato što svi bi da budu Mađari, svi bi da budu Hrvati i svi bi da budu Bošnjaci, al’ niko neće da bude Srbin. I onda mi jadni nekako sve imamo tu želju da mi kažemo ’E, pa super je biti Srbin’ i onda možda zbog toga negde stvaramo te neke predrasude prema drugim ljudima. Mislim da je zbog toga. Nekako svi imaju prava da budu ono što jesu, a nekako smo mi… kao uvek ne valja biti to. Ali, mislim, ne znam šta tome fali. Mislim da eto tako ljudi razmišljaju, da se zbog toga stvaraju predrasude.

Q: Misliš da ljudima u stvari više odgovara da pripadaju nekim drugim delovima, manjim delovima, da se više tako deklarišu?

A: Pa, ne znam, možda zato što se njima pridaje više pažnje. Dobro, OK, razumem da im se pridaje više pažnje zato što stvarno treba i te manjine podržati, ipak nisu svoji na svome, ali opet s druge strane treba i ovima koji su svoji tu da kažu kao ’Pa, dobro,  poštujemo i jedno i drugo’. Šta je bilo drugo pitanje?

Q: Da pronađemo zajednički govor. Drugo pitanje je bilo da li postoji možda neki način da prevaziđemo tako nešto? Da se nađeš u situaciji, koja ne mora biti nacionalna, jednostavno… Sutra ćeš imati porodicu, kako bi ti to objasnila svom detetu?

A: Pa, ne znam, ja sam uvek za to da se svoje voli, a tuđe poštuje. Znači da budemo ponosni na to što jesmo, mislim na to što imamo crvenu kosu, ali da poštujemo one koji imaju, ne znam, crnu ili… Mislim, to je opet njihova stvar, njihov ukus, njihovo pravo uopšte da budu tu. Mislim, sve dok ne ugrožavaju druge ljude.

Q: Kako bi se osećala, ako je na to pitanje uopšte moguće odgovoriti, da u multinacionalnoj sredini ne osećaš nacionalnu pripadnost uopšte?

A: E, pa moguće je. To sam baš letos osetila. Baba i deda su mi živeli u Bosanskom Grahovu, to je Crni Lug. Mislim, to je… Ne znam da li znate gde je… U Bosni, pored Livna. I tu uglavnom žive Hrvati i Srbi i po koji Musliman u tom delu Bosne. I moji baba i deda su eto imali prijatelje Muslimane i prijatelje Hrvate, a mi smo Srbi, i onda smo letos svi tako družili se. I, ne znam, išli smo kod tih Muslimana, kuvali su nam kafu, učili su nas da pravimo te njihove pite, mislim na njihov način, pošto je opet to sve drugačije. Opet, roštiljali smo sa Hrvatima, igrali kolo sa Hrvatima. Uopšte se nije osetilo to. Mislim, ne znam, tu je meni u svesti da su oni Hrvati, Katolici, Muslimani, ali nije bilo prepreke. To u tom trenutku nije uopšte predstavljalo prepreku da se sad ljudi druže i imaju lepo vreme. I to svima prepričavam. To mi je jako lepo iskustvo bilo u životu. To je super bilo.

Q: To je lepo.

A: Čist primer.

Q: Čist primer da može tako.

A: Pa, da.

Q: I da je dobar osećaj.

A: Igrali smo se bivše Jugoslavije. (Smeju se.)

Q: To je odlično. Vezano za ljude, da bismo mogli da zatvorimo negde tu temu otprilike, koji izazivaju nesporazume i koji ih proizvode, koji su možda suviše agresivni u tome, da li misliš da se karakter u tom smislu može promeniti? I ne samo da li misliš, nego ukoliko bi moglo, na koji način misliš da bi to moglo da se uradi, da se menja neka vrsta svesti kod ljudi?

A: Pa, karakter ne verujem da se može promeniti, ali može se promeniti svest, to svakako. Svest i stavovi, jednostavno razmišljanje o nečemu. I predrasude se stvaraju po tome što vi razmišljate na jedan način, što vas uče da razmišljate tako. Sad jednostavno te ljudi koji baš imaju predrasude toliko da su spremni da povređuju druge ljude, jednostavno treba njihovo razmišljanje usmeriti u drugom nekom pravcu i pokazati im neke alternative. Alternative koje su bolje i za njihovo funkcionisanje i razmišljanje i uopšte za smanjenje tih nemilih događaja i ostalog.

Q: Da li misliš da bi edukacija, ne klasično obrazovanje, ne škola, nego edukacija ljudi u tom smislu mogla da bude odlučujuća možda?

A: Pa, edukacija i neka nova iskustva koja će im pokazati to jednostavno drugačije razmišljanje i drugačiju vrstu rešavanja svega, drugačiju vrstu jednostavno sagledavanja stvari.

Q: Pošto si spomenula primere, sledeće pitanje bi bilo da li misliš da učimo više na rečima ili na primerima?

A: Pa, mislim da na primerima ipak, na nekom iskustvu. Kako ko, ali mislim da je bolje učiti na primerima i na iskustvu, jednostavno iskusiti nešto. Ili najviše stavljanjem sebe u ulogu tog nekog drugog prema kome, na primer, imamo predrasude da vidimo kako se on oseća u koži kada mi imamo predrasude prema njemu.

Q: To bi značilo da je u stvari širenje nekog shvatanja jedne iste situacije bilo nešto što je neophodno da se prevaziđe gomila problema s kojim se susrećemo.

A: Pa, da. Pogotovo tih problema u međuljudskim odnosima.

Q: Hvala. Pokušaću sada da pređem na neko novo pitanje. Iz kog razloga misliš da se ljudi izoluju u određenim sredinama? Oni to mogu da urade samostalno, a mogu i u grupama. Ukoliko samostalno, to je obično neka lična priča. Ukoliko je u grupama, zašto misliš da dolazi do toga? Te grupe mogu biti pozitivne, mogu biti negativne, ali zašto misliš da dolazi uopšte do tog grupisanja sa ljudima koji su sličnog ili možda ne baš sličnog razmišljanja?

A: Mislim, ja sad malo to iz profesije gledam više ceo ovaj razgovor. Pa, ne znam, zbog toga što jednostavno žele da pripadaju nekoj grupi. Mislim, zbog toga se grupišu, a sad, ne znam, grupišu se u grupe u skladu sa svojim stavovima i opet predrasudama. Ako imaju neke ružne predrasude, onda će se verujem grupisati u te loše grupe.

Q: A, prema tvom mišljenju, da li se u grupama više gubi ili više dobija?

A: Pa, zavisi sad kakva je grupa i koja je tema, šta rade u grupi i tako to. Zavisi zbog čega su ušli u grupu. Mislim, ne znam.

Q: Da, koja je vrsta opredeljenja.

A: Da. Zavisi sve.

Q: OK. Van toga, htela sam da te pitam nešto drugo, ali je povezano sa tim. Na koji način misliš da bismo mogli da dopustimo ljudima da eventalno pronađu neku vrstu svog identiteta van grupe?

A: Molim? (Smeju se.) Nisam baš razumela.

Q: Nema problema. Pošto imamo grupisane ljude, što može biti dobro, može biti loše, ali neovisno od toga… Pomenula si i sama na početku identitet. Na koji način misliš da bismo mogli da damo priliku ljudima, sad možemo da pričamo o mladim ljudima, to mogu da budu adolescenti, oni koji još uvek nisu ušli u odrasli period života, da stvore svoje identitete samostalno? Da to ne moraju da rade kroz grupe, nego da idu nekako deo po deo sami da pronalaze svoj put.

A: Pa, mislim da je to nemoguće zato što mislim mi smo socijalna bića, mi jednostavno funkcionišemo u grupi i nismo stvoreni da funkcionišemo sami. Kao što se identitet deteta razvija kroz porodicu prvo, kroz socijalizaciju, tako se život adolescenta razvija kroz grupu i kroz druženje sa vršnjacima, tako da mislim da nije baš moguće nekako ih učiti da se razvijaju kao individua nezavisno od društva. Mislim da nije moguće, sad ne znam možda to nekako kroz grupu provući, pa kroz nešto… Mislim da kad izađu negde iz adolescencije, onda mogu jednostavno da budu kao individue. Do tad je malo to nerealno.

Q: Da krenu tim putem.

A: Pa da.

Q: Dobro. Na koji način misliš da ljudi mogu bolje da se razumeju?

A: Pa, jednostavno razgovorom, deljenjem iskustava i, ne znam, druženjem, neizolovanjem. Što se više izoluju, to manje će se razumeti jednostavno. I što budu više zatvoreniji za shvatanje drugih, to će više biti razdvojeni. Ne znam, mislim, svi imaju predrasude, i oni koji se izoluju u grupe posebno i oni koji su van te izdvojene grupe. Svi imaju predrasude.

Q: Da, svi imaju neke svoje postupke i svi imaju neke svoje principe.

A: Da, i stavove.

Q: Iz kojih situacija si izvela najviše nekih svojih principa koji te vode u životu?

A: Samo malo. (Smeju se.) Pa, na primer, evo skoro… Sad idem redom, čega se prvog setim. Na primer, kad sam prešla maraton fruškogorski od 32km. Rekla sam sebi kad sam to preživela, sve ću da preživim. Da, jako je bilo strašno. Bolelo me sve nedelju dana posle toga, al’ to mi je baš bila jedna od prekretnica u životu. Kad sam upisala fakultet, bila sam 45. od njih 250, to mi je baš bilo super uspeh. Pa, ne znam, kad sam završila srednju školu. Kad mi se rodio brat, pošto sam bila već veliko dete kad se on rodio, osam godina. I, šta znam, tako te neke stvari. Kad sam položila za žuti pojas u aikidu. I kad sam završila fakultet, naravno, to mi je bilo, mislim, uspeh.

Q: Je l’ misliš da će ti momenti ostati u tvom sećanju sledeći put kad budeš imala neku prekretnicu da se setiš šta si sve prošla? Kao neki lajt motiv.

A: Da, svakako. Kad god mi je teško ja se setim tog maratona i kažem sebi: ’Možeš ovo, zaista’. (Smeju se.) Najiskrenije.

Q: OK. Možeš li da mi kažeš samo za kraj ili za pred kraj…

A: Već kraj? Baš mi je bilo lepo.

Q: Za pred kraj. Da li misliš da ti je ovde dom?

A: Da li mi je ovde dom? Pa, mislim da jeste. Zato što mi je tu porodica, tu su mi prijatelji. Ne znam. Mada, nemam ja taj osećaj o domu zato što sam se mnogo selila u životu i prosto nisam nigde vezana. Ali eto, ovde sam se najviše vezala do sad, tako da eto, neka bude da jeste.

Q: Šta misliš, pošto kažeš puno si se selila i nemaš taj osećaj, šta bi trebalo da bude to što čini tvoj dom?

A: Moj dom? Pa, porodica i neki prijatelji. Da, mislim, da imam negde… kad pustim korene, valjda će mi to biti dom. Kad se ustalim.

Q: Polako. Imamo vremena. (Smeju se.) Dobro. Kada se nađeš u situaciji u kojoj si uplašena, kako reaguješ? Sa manjkom ili sa viškom energije?

A: Pa, nekako kad sam uplašena, uvek stanem, razmislim šta dalje, kako i onda… Mislim, uvek imam višak energije kad sam uplašena. Negde valjda se spreman za reagovanje. Nikad ne sednem da se ubedačim i kao šta sad.

Q: S obzirom na psihologiju, ukoliko bi dobila neki posao ovde, čak i kad bi to bilo predavanje u školi…

A: Super bi to bilo. (Smeje se.)

Q: To bi bilo sjajno.  Znam. (Smeje se.) Neovisno da li bi bila psiholog u školi ili bi predavala. Na koji način misliš da bi bilo nekako najlepše izazvati kreativnost kod njih, ukoliko bi oni radili nešto što njih same inspiriše, ne nešto što je po projektu škola napisala?

A: Pa, ne znam, jednostavno da puste mašti na volju i da rade u skladu sa svojim nekim osećanjima. Mislim da je to ono najbitnije.

Q: OK. I neka bude pitanje da li imaš neki san koji bi bilo OK izvesti ovde? Da li bi to bio tvoj san, da li bi bio san sa tvojom porodicom, da li bi to bio san sa tvojim sugrađanima, da li…

A: San o Temerinu?

Q: Da. Može biti vezan za porodicu, može biti vezan za bilo šta.

A: Moj san što se tiče Temerina jeste da se zaposlim, trenutno. Nemam drugih snova. San ko san. Prvenstveno mi je da se zaposlim. Posle verovatno i da osnujem porodicu. To mi je san. Mislim, imam ja san i za Temerin, da Temerin dobije banju.

Q: Naravno. Ispustila si taj deo, izvini.

A: To bi bilo super.

Q: Htela bih da te pitam nešto drugo, nešto što nije vezano konkretno za tebe, a vezano je za Temerin. Pošto si provela ipak dobar deo života ovde, da li si prisustvovala nekim situacijama u kojima je bilo problema, koje su bile napadi, mogu biti verbalni, mogu biti fizički? Da li si prisustvovala takvim situacijama koje nisu bile izazvana alkoholom ili nečim, prostim besom?

A: Nisam.

Q: Nisi? To je sjajno.

A: Da, nisam.

Q: To je sjajno. Između ostalog, govori se dosta o nekim sukobima koji su nekada postojali, možda danas, možda pre pet godina, možda pre 20. Lepo je čuti da nisi prisustvovala i nadam se da to znači da će u jednom momentu takve vrste sukoba i prestati.

A: Pa, mi se trudimo.