B 1985 Temerin



B – 1985 – Temerin

Graduate of the Faculty of Philosophy with an MA Psychology. Volunteered in the Youth Office of the municipality of Temerin as a peer educator. He worked in the Social Care Center of the municipality of Temerin as a marriage consultant. Grew up in Beli Manastir (Croatia), moved to Novi Sad in 2005 and then moved to Temerin.

Q: You live in Temerin?

A: Yes.

Q: How are you today?

A: Good.

Q: I’m glad to hear that, since this weather is a bit strange.

A: I don’t mind the weather. I don’t really pay attention to it.

Q: Could you tell me if you have a job? Are you trying to find a job? Do you study? What do you do?

A: Well, I’m unemployed. I’m a psychologist by vocation. I had a job till November, but I don’t have one since November. I’m now looking for another job. I’ve applied for a few and now I’m waiting to see if it pans out.

Q: OK. I hope everything will work out, since unfortunately that’s a common problem.

A: Well, I hope so too. We’ll see.

Q: Could you tell me if you grew up in Temerin?

A: No, I haven’t. I’m from Croatia. I grew up there. I’ve moved to Temerin in 2006.

Q: 2006?

A: Yes.

Q: Well, it would be interesting to ask you about your childhood here if you grew up here, but you didn’t.

A: No. (They laugh.)

Q: So we have to change it a bit. How old were you exactly when you moved here?

A: Well, so, I was born in ’85, I was 20 years old when I moved to Novi Sad in 2005. So, in 2006 I was 21 years old.

Q: 21 years old?

A: Yes.

Q: Well, you were already a grown up.

A: Well, yes. I came here to study. I’ve spent only my first year in Novi Sad, and then moved to Temerin.

Q: How did you feel when you moved to Temerin? What was the situation like the first few months?

A: Well, I felt good because I’ve spent some time here before. My dad moved here in ’96, so I came here every summer, so it wasn’t a new environment for me. I mean, I knew some people, I had relatives here, so it was OK.

Q: Yes. It wasn’t something completely new for you.

A: No, no, no. I was visiting all the time, yes.

Q: Tell me was it interesting to grow up here?

A: Would it be…?

Q: Actually to live here, not to grow up here. Was it interesting for you to spend your time here?

A: Was it interesting? Well, yes. I mean, when I got to know the people, when I found some company, then yes. To be honest, during my first years of studies I didn’t get around much in Temerin. I mean, I lived here, but I was basically just sleeping here. I was always in town, at the university and all. So only after few years I started socializing in Temerin. It became interesting then. It wasn’t especially interesting till then. When I found some company, then it became OK. So, now it’s good.

Q: Considering that you’re now getting closer to your thirties compared to the generations that are now, I don’t know, 14, 18 years old, who are just approaching adulthood, do you think they find it interesting here?

A: Well, I believe so, but I don’t know how much the younger generations are now used to… whether their expectations are too great, but I think that Temerin offers enough for its size and number of residents, enough activities, I mean content. How can I put it, there are coffee shops you can go out to, there are some cultural events. Not a lot, but some. If you’re really interested, you can attend. So it all depends on the people and what they need. I mean, someone always complains, nothing’s ever good enough, and when something’s happening, they don’t go. So, I think they have an opportunity to socialize nicely, to have fun here and to learn something. Of course not as much as Novi Sad, but Novi Sad is huge, I mean much bigger than Temerin, but I think there’s enough here too, that it’s OK in that respect.

Q: Yes. The situation is different. And if, for example, people who live in Temerin had greater desires, cultural, sports, any kind, could that provincialism of Temerin compared to Novi Sad be overcome? Could that be organized? What’s the organization of local events here like anyway?

A: Well, they don’t happen very often as far as I know. OK, maybe that’s a marketing problem. I usually hear about some events only through other people. I don’t see posters anywhere. But, I don’t know, there are some exhibitions at the Center for Culture and Information, there are some presentations at the theater hall. So, there are some things. Of course, there aren’t many, but people organize things in different ways, but I think that marketing was always a problem, how to reach people. While I was at the Youth Office, I volunteered there, I mean I’m still a volunteer, we had that problem – how to attract people. We had a lot of activities at the Office and in the center, everywhere, but whether it reached people or not, or they just heard about it, it just passed by their heads and they forget, I don’t know. But I think people are trying, the ones who’re doing something, they’re trying to make something. Now, whether someone will come to see that or not…

Q: Tell me, while you worked at the Youth Office…

A: Well, I didn’t work, I volunteered.

Q: Yes, while you volunteered, how did you feel in that setting? Did you all face any problems? Did young people really come to you with specific questions?

A: So, I’ll first answer about how I felt. It was great for me there. I joined the office right after I graduated from the university, when I finished that last year of lectures, and when I had some free time while I was writing my graduation paper it’s then that I joined them. So, I’ve found, I’ve met many people there and that was really great and I was glad to go there and I still keep in touch with many of those people. Now, some of my experiences while I was there… while I was active, we really had a lot of those entertaining and educational activities and all that. But in my experience it’s a limited number of people who used to come there, it was always the same people, and I think it was hard for us to reach new people. So, if someone never stopped by, if they weren’t interested, we weren’t able to drag them there in any way. So, people who came to one event would come to the others too. So that circle of people who came to our activities was always approximately the same. We offered different possibilities for entertainment and for education, and we were helping people with gaining some skills. I mean, for example, we had educational preparation for a job interview, writing CVs, we did a lot of things like that. There were also drawing, painting, crafts workshops. As I remember there were more participants at those activities, it’s obviously more attractive to them, a bit more entertaining. People came to us with questions. There was, there still is, a little library. People were coming to rent books. They were getting informed about the universities, I think they used to come at the end of high school to ask for our help in choosing a university, courses, getting information about universities. I mean, there was a plan, whether it came true or not I don’t know, for some university students to join, to talk about universities, what they do at their universities. So, it was… I know it was, people came with questions and I believe we always tried to help them and that they’ve found what they needed.

Q: OK. Could you tell me, since it’s partially connected to your profession, how do you think you could’ve gotten more people involved with your group and what’s in general an easier way to get people to join certain organizations or to give someone a chance, no matter if it’s an individual or a group?

A: How we could have attracted more people?

Q: Yes. Not as a correction of your work, don’t get me wrong, how can we in general give people a chance to give us a chance in any kind of situation?

A: Well, yes, I understand. That’s pretty much what I said about my personal experience. I believe that the best advertisement is from mouth to mouth, when I tell you and I ask you to bring someone, and you find a friend, and they’re like ‘Hey, something’s going on there. Will you join me?’ I think that way works the best, that we attracted most people like that. So, we tell people who came ‘Come on, bring someone’, and then someone comes and says ‘Wow, it’s so great here. Why didn’t I come earlier?’ Then next time they bring… I mean, there were cases like that too. So I believe that’s the most efficient way to attract people in a community like this. Now, as I said, that was a limited number. It wasn’t so many people, but I know they came through friends. I think that’s the best way. As I said, we’ve also put up posters and all that, but…

Q: But still, from ear to eat is the best.

A: I believe that’s the best way to attract people. I know that they visited schools when they did some projects, they advertised it at schools, they gave a presentation and all that, but don’t take my word for it, I believe that they didn’t succeed in attracting many people.

Q: It’s hard to open doors.

A: Well, it’s hard, it’s hard, but there’s another thing if I may say. It might be a curse of small communities, since this is a small community, and then people already have an opinion about some things without knowing anything about those things. So, the youth offices are then… I hear some stories, some opinions that have nothing to do with reality, but it’s a very ugly image which is completely untrue, but people have that image about it and I know that’s why some people don’t come. I say ‘But, people, it’s not…’ ‘No, no, I know. I’ve never been there, but I’ve heard.’ Many people were guided by that. They had a wrong impression about the Youth Office and that’s why they wouldn’t come.

Q: How could that kind of misunderstanding be overcome in your opinion?

A: Yes, that’s a great question. Well, first of all through education, going public, some kind of promotion, but in the end it all comes down to from mouth to mouth, to how someone who came and saw presents us further, right. So, I always tried to spread the word about my experience there. I mean, my experience was really wonderful. And that’s what I tell other people. And when I’m in some company, I tell them ‘People, it’s great there. Come and see. If you don’t like it, leave. No one is forcing you, right?’ I truly believe that’s the best way in a small community like this one, when people who visit and who like it spread the word and say ‘Hey, there’s something great there’ or ‘There’s something we can learn there, something good we can do’. Any other way… As I said, they visited schools and made presentations, but it didn’t bare much fruit.

Q: Since these questions are somewhat connected, could you tell us whether we learn more by what we’re told or through examples?

A: Through personal examples or what?

Q: Well, based on what we see. Based on what’s shown to us. For example, if we’re learning something from our parents, is the point in what they tell us or in what they show us through their behavior?

A: Yes. Well, that’s interesting. I mean, we learn both ways. Now, I don’t know, there are people who might favor one mode of learning or who prefer the things they see, maybe that will suit them better than someone telling them things. So, it probably depends on the person. But, I mean, we learn both ways, through examples when we see someone do something, but also when we’re told something. Now whether someone who receives that information will… how they’ll receive it, whether they’ll believe it or they’ll question it, that depends on the person.

Q: Of course. On how someone will personally react.

A: Well, yes. I mean, yes, you said it well; it is connected to this, when someone tells you something or when you see it. It depends, as I said, someone who hears some kind of information trusts it completely and they don’t want to change their mind because that’s what they heard. There are people like that.

Q: Thank you. Could you tell me how do people form prejudices in your opinion?

A: How do people form prejudices? Well, prejudices are mainly formed because people… I mean, they first receive an information, usually from someone older, if we’re talking about kids they usually hear their parents’ opinion, and then they don’t even try to recognize the object of prejudices, another group of people, nation or something. And then if you don’t know something, you don’t know how it is and what they’re like, so you’ll mostly believe anything you hear on the side if your basic information is negative. And you’ll say, I don’t know, they are ugly, they are rude, they are… And every time you hear more and more of that without actually getting to know them, there’s nothing to break prejudices and it’s just reinforcing itself. So, I think it comes from someone telling you something, and then you don’t try to get to know something and that’s how prejudices are formed, out of not knowing the object of prejudices.

Q: What do you think prejudices are based on? Are they based on not understanding or fear or some personal drive for isolation?

A: Well, I kind of believe that there is some kind of fear in all of that. Whether it’s conscious or latent, I don’t know, but I think that in many people there’s always some kind of fear of diversity and some people try to overcome it, to get to know new things, new cultures, new people, and some people don’t have that kind of consciousness and don’t want to overcome it, instead they just feed that fear and they defend themselves by building fences that separate them from the objects of their fear and then they build prejudices and…

Q: OK. Sorry, I’m switching topics too much now coz I have a bunch of questions in my head.

A: Feel free.

Q: I would like us to address a certain number of them. Could you tell me what causes the aggression in people in your opinion?

A: What do I think causes the aggression?

Q: Is that a matter of character or something learned? The level of self-confidence in people? Whether they have it or not? Simply put, what’s your general opinion about that?

A: Well, aggression… That’s actually a very good question. I wrote a paper on that subject when I was at the university. I was addressing it from the aspect of social learning. About how we learn to behave from others. But, what causes aggression? Well, I mean, it’s never just one thing, of course, it’s a set of things. First of all it depends on the personal character. I’m saying that as a psychologist. So, personal character, the way we experience the world, the way we see ourselves, and that’s where that story about self-confidence and fear and all that comes into play, it all basically influences our behavior. Now, personal character is built in interaction of our genetic predispositions and the surrounding we grow up in. Taking that into consideration, what causes the aggression? Well, as I said, it’s mainly the personal character. And it’s very not only stupid, but also dangerous what many uniformed people do when they point their finger at one factor and they say, I don’t know, the movies are causing the aggression or, I don’t know, video games are causing the aggression or… That’s just looking for an escape goat or whatever the expression is. That’s a simplification and it’s actually easier for people to change something on the outside than to change themselves, so they assign blame for their children’s aggression. Well, it’s not movies’ fault the children are aggressive. The children are, if I may say… the way we treat them, the way we teach them, is the main reason why children are or aren’t aggressive, not the movies. So, it mainly comes from within, from the way someone is formed as a person.

Q: Do you think there’s enough children at the playgrounds or that there might be a lack of them? What could be the cause if there’s a lack of them or if there’s too many of them?

A: Well, first of all I’ve got to tell you one thing that was so sweet and I couldn’t believe it. I have a friend who has a daughter and she told me like ‘There’s my daughter playing marbles with her friends.’ And I was like ’What?’ ‘She’s playing marbles in the yard.’ Well, I said ‘You’re kidding me.’ She said ‘No, seriously, marbles.’ I said ‘Good for her. I didn’t know kids were still playing with marbles.’ Yes, they’re playing with marbles. Well, I see children at the playgrounds, I mean as I’m passing by. I see them play. Whether there are too little or a lot of them I can’t say, I don’t know, but they’re still playing at the playgrounds. It’s not true what they say that children are nowhere to be found. They are. Now, I don’t know how much time they spend there. But they play, they play football… I have a friend whose son is always playing football. I mean, he plays with the computer too, but he’s also playing football and riding a bike and all that. So there are kids outside. I mean, it’s always better if there are more of them, but they can’t really be outside all the time either, play outside. So I don’t think that’s such a big problem as they’re trying to paint it to the public. But again I must point out, I know a very limited area, so I can’t claim anything. It’s not like I’m moving around a lot to be able to claim it, but in my personal experience there are children, they’re playing.

Q: OK. Since you didn’t grow up here, you didn’t spend your puberty here, nor your adolescence, so i can only ask you whether you have witnessed some situations of aggressive, problematic nature in Temerin? They didn’t have to involve you. You could’ve been just an observer. Or something you maybe just heard of.  Or it didn’t reach you at all?

A: Well, I was in such situations where I grew up. So, not in Temerin, but it doesn’t matter. But yes, I’ve witnessed it in Temerin… I mean, I didn’t witness it as a participant, but as an observer, but it happened a couple of times when I went out with friends here to some coffee shops. A couple of times some boys fought, started a fistfight, but I’m not really sure what was the cause… I think it’s usually under the influence of alcohol, and then they find a reason to fight. But that’s the only occasion when I saw some aggression first hand.

Q: Could you tell me if you personally had any such experience, since you’re not from around here, since you came from another country?

A: Well, not in Temerin. Not in Serbia. I’ve experienced that a lot where I came from.

Q: And… You can answer if you want, of course. How did you feel in that situation? Was there a way to overcome it? Do you think there’s a way to overcome such problems related to some kind of national identity or the lack of it in someone’s head?

A: Well, the times I grew up in were very difficult in Croatia. It was a postwar period, when that model was reintegrated in Croatia and all that, and there was no will of the system to deal with it, so it wasn’t dealt with. To be honest, I felt… I was scared, I was constantly scared and I was running and all that, but you couldn’t always escape. Sometimes they would catch you and beat you up. I mean, it’s true. Luckily I didn’t have so many problems, since I was very good at running, I have to admit, but some of my friends weren’t.

Q: (Giggling.)

A: Well, yes, I was. What can I say? I’m not very brave, I never fought, I’m not like that. I was into reading and philosophy and stupid things like that. I’m kidding, not philosophy, but I wasn’t into those fights and stupid things, but some of my friends were, they were getting into fights every day. (They laugh.) Well, they were. I’m laughing now, now it’s funny to us who’ve been through it, but those few years, so ’97-8-9, 2000 were very hard for us there and I was constantly afraid. I mean, that period was harder on me than the war period that I’ve also spent there. So, it was very hard and I can say it’s very fortunate it was overcome where I came from. How was it overcome? Well, coexistence. As I said when we talked about prejudices, we were forced to live together there and to go to the same schools and to go to the same kindergartens and to go out to the same coffee shops. In time you simply realize, I mean those who caused problem on their side and those who caused problems on our side, that we’re all people, that we’re all flesh and blood, and somehow it was overcome. I’m so glad there are no more problems of that nature over there, but those few years were very rough.

Q: Do you think kids over there think differently now, that they no longer have…?

A: Where I’m from?

Q: Yes.

A: Or here?

Q: Could be here, could be there. In any kind of situation. In any area that had such problems.

A: What I find interesting, since it’s the topic I was addressing in my graduation paper, I’m pleasantly surprised by the developments at where I’m from since I believe there are no more such divisions between kids. Everyone’s hanging out together over there, everything’s OK. On the other hand, there are always a lot of divisions in Temerin which I find to be awful. There was a very good film, some guys made it, about the coexistence of Hungarians and Serbs, and someone said ‘We don’t live together here, but next to each other’, something like that. And that’s the impression I got too, which is terrible. So, basically, I think the situation here is still bad, while it’s better over there, there’s no such problems over there anymore, while children are still quite divided here. I don’t want to get into the reasons why it is the way it is. I have a few ideas about the cause of it and I think I’m on the right track, but I don’t want to talk about it.

Q: You don’t have to, of course. But since you know a lot about it and you’ve spent a part of your life here, do you think there is a way or that it’s possible to maybe find a way to resolve that situation?

A: To resolve it?

Q: Yes.

A: Yes, absolutely, there is a way. There is no will. There is no will. I mean, there is no political will, to be honest. I mean, there is no political will to resolve it because this situation suits both sides, but there is a way, a very simple way. It was actually done over there where I’m from. If you watched carefully, I already said what the problem is, and I said what the solution is. So there is a way, absolutely, there’s just no will.

Q: Thank you very much for this conversation.



B -1985 – Temerin

Q: Temerinben élsz?

A: Igen.

Q: Hogy érzed magad ma?

A: Jól.

Q: Jó hallani, mivel kissé furcsa az időjárás.

A: Engem nem zavar az időjárás. Nem figyelek rá különösebben.

Q: Mondd, dolgozol valahol? Vagy keresel munkát? Talán egyetemre jársz? Mivel foglalkozol?

A: Nem vagyok munkaviszonyban. Egyébként pszichológus vagyok. Novemberig dolgoztam, utána megszűnt a munkaviszonyom. Jelenleg másik munkahelyet kereset. Jelentkeztem néhány pályázatra és most várom, lesz-e belőle valami.

Q: Értem. Remélem minden rendben lesz, mivel ez, sajnos, igen gyakori jelenség.

A: Én is remélem. Majd meglátjuk.

Q: Érdekelne, hogy Temerinben nőttél-e fel?

A: Nem. Horvátországi vagyok. Ott nőttem fel. Temerinbe 2006-ban települtem át.

Q: Kétezer hatban?

A: Igen.

Q: Pedig érdekelt volna, milyen volt itt felnőni, de te nem itt nőttél fel.

A: Hát nem. (Nevetnek).

Q: Akkor mást kérdezek. Hány évesen költöztél ide?

A: Újvidékre 2005-ben, húszévesen költöztem, mivel  85-ben születtem. Tehát 21 éves voltam 2006-ban.

Q: Huszonegy éves?

A: Igen.

Q: Ezek szerint, nagykorú.

A: Igen. Egyetemre jöttem ide. Egy évet töltöttem csak Újvidéken, utána Temerinbe költöztem.

Q: Hogy érezted magad miután Temerinbe költöztél? Milyen volt az első néhány hónap?

A: Jól éreztem itt magam, mivel azelőtt is jártam ide. Édesapám 96-ban költözött ide, ezért minden nyarat itt töltöttem, tehát nem volt teljesen új a környezet. Ismertem az embereket, rokonaim is voltak itt, úgyhogy minden rendben volt.

Q: Értem. Nem volt számodra teljesen új a környezet.

A: Á, nem! Sokszor voltam itt azelőtt is.

Q: Mondd, jó  volt-e itt felnőni?

A: Hogy mi volt…?

Q: Helyesbítek, jó volt-e itt élni, nem felnőni. Érdekes volt-e itt az élet?

A: Érdekes volt-e? Igen. Gondolom, amikor megismertem az embereket, társaságom lett, jó volt. Bár az első néhány évben, amíg egyetemre jártam, nem nagyon mozdultam ki Temerinben. Itt laktam, de valójában csak aludni jártam ide. Leginkább a városban voltam, meg az egyetemen. Néhány év elteltével kezdtem csak barátokkal összejárni itt, Temerinben. Ekkor lett érdekesebb az itteni élet. Addig nem volt különösebben izgalmas. Amikor barátaim lettek, kezdtem jobban érezni magam. Úgyhogy, most minden rendben.

Q: Mivel közeledsz a harminc felé, mit gondolsz, milyen azoknak, akik most 14, vagy 18 évesek és még nem nagykorúak, vajon ők szeretnek-e itt?

A: Hát, úgy hiszem, igen. Bár nem tudom, mennyire szoktak a fiatalabbak a… nagyok-e az igényeik. De úgy gondolom, Temerin – nagyságához és lakosságának számához képest – elég sokat nyújt, elég sok eseményt, tartalmat. Hogy is mondjam, vannak kávézói, ahova el lehet menni, kulturális eseményei. Nincs belőlük túl sok, de azért akad. Ha az embernek kedve van, van hová elmenni. Minden az egyéntől függ, az ember igényeitől. Már úgy értem, van aki állandóan elégedetlen, de ha van valami program, nem jön el. Úgy gondolom, van azért lehetőség barátokkal összejönni, szórakozni vagy képezni magad. Természetesen nem annyi, mint Újvidéken, mivel Újvidék óriási  város, már úgy értve Temerintől sokkal nagyobb, de azért itt is jó, ebből a szempontból OK.

Q: Igen. Más a helyzet. De ha, mondjuk, a temeriniek többre vágynának kulturális, sport illetve másfajta szempontból, át lehetne-e hidalni Temerin és Újvidék között a különbséget? Meg lejetne-e ezt valósítani? Milyen programokat szoktak itt szervezni?

A: Tudomásom szerint, nincsenek túl gyakori programok. De lehet, hogy ez csak a marketingtől függ. Én másoktól szoktam tudomást szerezni eseményekről. Sehol nem látok plakátokat. Nem is tudom, szoktak azért kiállításokat rendezni a KIC-ben, a moziteremben is rendeznek programokat. Tehát, van azért egy s más. Persze nem sok minden, de azért különféle programok mégis vannak, annak ellenére, hogy valahogy mindig kimarad a marketing és nehezen jön össze a közönség. Amíg az Ifjúsági Irodában dolgoztam önkéntesként, tulajdonképpen még mindig önkéntesként dolgozom, nekünk is gondot okozott, hogyan vonzzuk oda az embereket. Sok tevékenységet folytattunk az Irodában meg a központban is, mindenhol, de eljutott-e mindenkihez vagy sem, vagy éppencsak tudomást szereztek róla, elment a fülük mellett és feledésbe merült, nem tudom. Úgy gondolom, hogy azok, akik alkotnak valamit, odateszik magukat. Eljönnek-e megnézni az emberek, vagy nem, az más kérdés.

Q: Mondd, amíg az Ifjúság Ügyeivel Foglalkozó Irodában dolgoztál…

A: Nem dolgoztam, csak önkéntes voltam.

Q: Amíg önkéntes voltál ott, hogy érezted magad abban a környezetben? Szembesültetek-e  bizonyos nehézségekkel? Fordultak hozzátok fiatalok konkrét kérdésekkel?

A: Először arra válaszolok, hogyan éreztem magam. Én ott remekül éreztem magam. Abba az irodába egyetemi tanulmányaim befejezése után kerültem, pontosabban, miután lehallgattam az előadásokat az utolsó évfolyamon és amíg a diplomamunkámon dolgoztam, akkor kerültem oda. Sok tapasztalatot szereztem, sok emberrel megismerkedtem és szuperjó volt, szerettem odajárni és máig sokakkal tartom a kapcsolatot. Ami az ottani tapasztalataimat illeti… amíg aktívan dolgoztam, valóban sok szórakoztató-  és oktatóprogramot hoztunk létre. De úgy vettem észre, hogy csak egy szűkebb körű társaság járt oda, mindig ugyanazok, és nehezen sikerült újabbakat bevonnunk a munkába. Olyanokat, akik nem jártak hozzánk azelőtt, akiket ez nem érdekelt, sehogyan sem tudtunk megszólítani. Akik egyszer már eljöttek, azok másodszor és harmadszor is megjelentek. Programjainkra mindig többé-kevésbé ugyanazok jártak el. Különféle szórakoztató illetve oktatóprogramokat és tanfolyamokat szerveztünk.  Állásinterjúkra készítettünk fel fiatalokat, CV kitöltésére is tanítottuk őket, számos hasonló dologgal foglalkoztunk. Műhelymunkákat tartottunk rajzból, festészetből, különböző anyagok készítését sajátíthatták el. Úgy emlékszem, ezeket a foglalkozásokat többen látogatták, vonzóbbak voltak számukra, jobban érdeke őket. Sokan érdeklődtek bizonyos dolgok iránt. Volt ott, és van is még egy kisebb könyvtár. Jöttek könyveket kölcsönözni. Jöttek érdeklődni az egyetemek felől, előadások felől, bizonyos karok felől tudakozódtak. Az is szerepelt a programok között, nem tudom megvalósult-e valójában, hogy esetleg egyetemi hallgatók tartsanak beszámolót arról, mit tanulnak az ő tanszékükön. Úgyhogy, volt ilyesmi… Tudom, hogy volt, jöttek érdeklődni, és úgy tűnik, mindig segítettünk, hogy kielégítsük igényeiket.

Q: OK. Meg tudnád-e mondani, mivel ez hozzátartozik a foglalkozásodhoz is, hogyan lehetett volna elérni, hogy több ember csatlakozzon a csoportotokhoz ? Egyáltalán, hogyan lehet felkelteni az emberek érdeklődését egy szervezetben való részvétel iránt, lett légyen szó egy személyről, illetve egy csoportról?

A: Hogy tudtunk volna több embert bevonni a munkánkba?

Q: Igen. Nem kritizálni akarlak benneteket, ne érts félre, hanem egyáltalán, hogyan adhatunk esélyt másoknak, hogy ők adjanak nekünk esélyt bármilyen helyzetben?

A: Értem. Úgy, ahogy jómagam tapaszatalatáról beszéltem. Úgy gondolom, a legjobb reklám a szájról szájra terjedő hír. Ha azt mondom neked, hívj valakit, erre te elhívod a haverodat, hogy jöjjön már el, mert ott rendeznek valamit. Gyere el velem, meg így… Szerintem ez ér a legtöbbet. Legtöbben így jöttek el. Azoknak, akik már jártak hozzánk, azt mondtuk, hogy hozzanak magukkal ismerőst, amikor az eljön, látja mennyire jó nálunk és sajnálja, hogy miért nem jött előbb. Legközelebb magával hoz másokat is.  Előfordult ilyen eset is. Úgy hiszem, itt nálunk ez a leghatékonyabb módja annak, hogy újabbak társuljanak hozzánk. Mondtam, hogy egy bizonyos számú emberről volt szó, nem túl sokról, de mindannyian haverok által jöttek el. Csakis úgy eredményes. Ragasztottunk mi plakátokat is meg mással is prióbálkoztunk, mindhiába.

Q: Legjobb, ha szájról szájra terjed a hír.

A: Úgy  lehet a legjobban embereket toborozni. Tudom, hogy iskolákba látogattak el, egyes projekteket bemutattak iskolákban is, bemutatókat tartottak, de ilyen módon – legalábbis tudtommal – nem sok embert sikerült bevonniuk.

Q: Nehéz ajtókat megnyitni.

A: Nehéz, nehéz, de van még valami, ha megengeded. A kis közösségek átka az, és a miénk kis közösség, hogy az embereknek előítéleteik vannak. Ezért az Ifjúsági Iroda… Eljutottak hozzám bizonyos hamis híresztelések, izléstelen mendemonda, emberek összevissza beszéltek rólunk, ezért egyesek nem akartak eljönni. Hiába mondtam nekik, hogy nem igaz… Elharárolták magukat, hogy nem jártak ott, de ezt-azt hallottak rólunk. Sokak bedőltek a hazugságoknak és ezért nem jöttek el az irodánkba.

Q: Mit gondolsz, hogyan lehetne elhárítani az effajta véleményeket?

A: Jó kérdés. Elsősorban felvilágosítással, nyilvános szerepléssel, reklámmal. De a legeredményesebb, mégis, a szájtól szájra terjedő hír, mely azoktól ered, akik ott jártak, nemde?  Mint ahogy én is a magam benyomásairól számoltam be másoknak. Mondhatom, én jó benyomásokat szereztem ott. Másoknak is ezt mondtam. Társaságban is ezt szoktam mondani:”Gyertek el! Ha nem tetszik nektek ott, máskor ne gyertek”! Nem kényszeríthet rá benneteket senki, hát nem? Úgy gondolom, az ilyen kisebb helyeken az a legjobb módszer, ha azoknak akik eljönnek megtetszik ott, és elmondják másoknak is:”Hé, ott valóban klassz”! Vagy: “Ott megtanulhatsz valamit, hasznos dolgokat csinálhatsz”! Bármilyen egyéb próbálkozás… Mondom, iskolákba is eljártak, bemutatókat tartottak, mindhiába.

Q: Mivel ezek a kérdések összefüggenek, mit mondanál, hogyan lehet többet megtanulni, ha valaki szavakkal elmagyarázza, vagy ha példát mutat?

A: Gondolod, személyes példát?

Q:  A látottakból. Abból, amit megmutatnak. A szüleinktől úgy tanulunk leginkább, ha elmagyaráznak valamit, vagy ha viselkedésükkel példát mutatnak?

A: Igen, ez érdekes dolog. Úgy hiszem, így is meg úgy is tanulunk. Nem tudom, van akinek az egyik taulási módszer felel meg inkább, ők jobban tanulnak a látottakból, inkább megfelel nekik az, mintha szavakkal  magyarázna el nekik valamit az ember. Ez valószínűleg az egyéntől függ. De mindkét féleképpen tanulunk, azokból a példákból is, amit másoktól látunk, de abból is, amit valakitől hallunk. Hogy az egyén, akihez intézik az információt…mit kezd aztán vele, elhiszi-e, vagy utánajár, az már csakis tőle függ.

Q: Természetesen. Attól, hogyan reagál rá.

A: Persze. Jól mondtad, erről van szó. Szavakból vagy példákból  tanulunk jobban. Attól függ, mondom, valaki elhisz mindent, azért mert valahol hallotta. Ilyenek is vannak köztünk.

Q: Köszönöm. Meg tudnád mondani, hogyan jön létre az előítélet?

A: Hogyan hoznak az emberek létre előítéleteket? Hát, az előítélet úgy keletkezik, hogy az emberek… Gondolom, előszöris valamilyen informácóhoz jutnak, leginkább idősebbektől, ha gyerekekről van szó, akkor leggyakrabban a szülőktől hallanak bizonyos véleményt. Azután nem is törekszenek arra, hogy meggyőződjenek, igaz-e az, amire az előítélet vonatkozik, legyen az egy csoport, egy bizonyos nemzethez tartozó csoport vagy hasonló, Ha nincs valamiről tudomásod, nem tudod megállapítani, milyen ő, ezért bármit is hallasz róla, elhiszed, hogy a róla kapott negatív információ igaz. Ezért elhiszed, hogy azok, például, csúnyák, szemtelenek, ők… Min több hasonló ilyen véleményt hallasz, a vélemény tárgyát pedig meg sem ismered, nincs mi, hogy meggyőzzön az ellenkezőjéről, tehát meggyőződésed mindinkább magszilárdul. Így van az, hogy hallasz valamit valakitől, nem győződsz meg állítása helyénvalóságáról, és így keletkezik aztán az előítélet. Nem győződsz meg arról, amire az előítélet vonatkozik. 

Q: Mi lehet az oka az előítéletnek? Meg nem értés, vagy félelem az oka, netán elszigetelődési lehetőség?

A: Hát valahogy az az érzésem, hogy a félelem mindenképpen közrejátszik. Nem tudom, ez a félelem tudatos-e, vagy nem, de mindenképpen sokaknál  létezik  egyfajta félelem a másságtól. Egyesek próbálják áthidalni, megismerni az újat, az új kultúrákat, új embereket, ám mások erre nem hajlandóak, nem is próbálják legyőzni, hanem bedőlnek a félelemnek és úgy védekeznek, hogy gátat vetnek mindannak, amitől félnek és megmaradnak előítéletetik mellett.

Q: OK. Ne haragudj, másra terelem a szót, mivel más kérdések jutottak eszembe.

A: Csak nyugodtan.

Q: Választ szeretnék néhányukra. Meg tudod nekem mondani, mi okoz az embereknél agresszivitást?

A: Hogy mit gondolok, mi okozza az agresszivitést?

Q: Karakter kérdése, vagy tanulja az ember? Van-e a szóban forgó egyéneknek önbizalma vagy nincs? Egyszerűen, mi erről a véleményed?

A: Hát, agresszivitás… Valóban nagyon jó a kérdés. Dolgozatot írtam erről az egyetemen. A szociális tanulás szemszögéből közelítettem meg a kérdést. A viselkedési formát tanuljuk másoktól. De mi is idézi elő az agresszivitást? Úgy gondolom, soha sem kizárólag egyetlen ok, persze, hanem több. Elsősorban az egyén személyiségétől függ. Pszichológusként ezt állítom. Tehát az egyén személyiségétől, attól, hogyan érzékeljük a világot, valamint saját magunkat, erre épül az önbizalom és minden más és ettől függ, hogyan fogunk viselkedni. De most nézzük, hogy az egyéni tulajdonságaink az öröklött tulajdonságok és környezetünk összhatásának eredményeként jön létre. Tehát mi is okozza az agresszivitást? Elsősorban az egyén személyiségéből fakad. Ezért igen ostoba dolog, hogy ne mondjam veszélyes az, amit oly sokan tesznek – mivel nem ismerik a dolgok lényegét – és egyetlen okra mutatnak rá, mint például a filmekre, vagy a video játékokra, mint az agresszivitás kiváltó okára. Ez bűnbak keresése, ahogy mondani szokták. Ez így leegyszerűsített látásmód, mert könnyebb változtatni valamin, mint önmagunkat megváltoztatni. Ezért állítják azt, hogy más a hibás amiért agresszívek a gyerekek. Hát nem a filmek hibásak azért amiért agresszivek a gyerekek. A gyerekek, hogy is mondjam… olyanokká válnak, ahogy bánunk velük. Attól függ, hogy agresszívek-e lesznek a gyerekek, nem pedig a filmektől. Elsősorban belül keresendő az ok, a nevelésben.

Q: Mit gondolsz, a játszótereken van-e elegendő gyerek, vagy talán nincs belőlük elég? Mi okozza azt, ha kevesen vannak, vagy ha tól sokan vannak?

A: Hát először is elmondanék egy történetet, mely nekem nagyon megtetszett, kezdetben alig hittem el. Egy barátnőm mesélte, akinek kislánya van:”A kislányom klikkerezik a barátaival.” Erre én:”Mit beszélsz”? Hogy-hogy klikkerezik az udvarban? Mondom neki:”Viccelsz”! Mire é:”Dehogyis”! Erre én azt válaszoltam:”Ez aztán igen! Nem is tudtam, hogy a gyerekek még tudnak klikkerezni”! Valóban, szoktak klikkerezni. Ha elmegyek egy játszótér mellett, látok gyerekeket. Látom, hogy játszanak. Hogy sokan vannak-e vagy kevesen, nem tudnám megmondani, nem tudom, de még vannak gyerekek a játszótereken. Nem igaz, hogy sehol sem látni gyerekeket. Igenis látni. Kérdés, mennyit vannak a játszótéren, de játszanak. Futballoznak… Egy barátomnak a kisfia állandóan futballozik. Persze, kompjuterezni is szokott, de futballoznik is, biciklizik is, mással is foglalkozik. Állítom, hogy a szabadban is játszanak gyerekek. Gondolom az a jó, ha minél többen vannak, de őszintén, nem is tartózkodhatnak kint állandóan, nem játszhatnak mindig. Ezért azt gondolom, hogy ez nem is akkora baj, mint amilyennek feltüntetik. De hangsúlyozom, én csak egy kisebb környéket ismerek, nem állíthatom általánosságban, de úgy tapasztalom, hogy van elég gyerek, és igenis szoktak játszani.


Q: OK. Mivel nem itt nőttél fel, serdülőkorod sem töltötted itt, ifjúságod sam köthedő ide, ezért megkérdezhetem, tanúja voltál-e esetleg valamilyen agresszív eseménynek Temerinben? Nem saját élményre gondolok, hanem olyen esetre, amelynek szem- vagy fültanúja voltál. Vagy ilyesmit nem tapasztaltál?

A: Volt ilyen élményben részem ott, ahol felnőttem. Nem Temerinben, nem lényeges. De igen, tanúja voltam Temerinben is… nem vettem benne részt, csupán szemtanúja voltam néhány esetnek, amikor a haverokkal kávézókban tartózkodtam. Megtörtént, hogy néhány fiú összeszólalkozott, összeverekedett, de nem vagyok benne biztos miért… Mert általában pia szokta előidézni, ekkor találnak valamit, ami miatt összeverekednek. De csak ilyen esetekben voltam tanúja az agresszivitásnak.

Q: Meg tudnád-e mondani, neked személyesen volt-e ilyen tapasztalatod, tekintettel arra, hogy nem vagy idevalósi, másik országból származol?

A: Temerinben nem volt. Szerbiában nem volt. Da ott, ahonnan jövök, valóban átéltem sok hasonló helyzetet.

Q: És… Válaszolhatsz, persze csak ha akarsz. Hogy érezted magad azokban a helyzetekben? Át tudtad tenni magad rajtuk? Lehetséges-e az effajta helyzeteket elkerülni bizonyos nemzeti önazonosság-tudattal, vagy annak hiányával?

A: Hát, nagyon nehéz idők voltak azok, amikor én Horvátországban éltem. A háborút követő időszak volt az és a megbékélés nem ment könnyen, nem volt meg hozzá a kellő akarat, ezért nem is ment simán. Őszintén, hogy is éreztem magam… Féltem, állandóan rettegtem, menekültem, de nem lehetett mindig elmenekülni. Volt úgy, hogy elfogták, megverték az embert. Ami igaz, igaz. Szerencsére, nekem nem gyűlt meg ezzel a bajom, sikerült meglógnom, de vannak barátaim, akiknek ez nem sikerült.

Q: (Nevetgél).

A: Hát igen, én megmenekültem. Mit mondhatnék? Nem vagyok valami bátor, soha nem verekedtem, nem vagyok verekedős. Sokat olvastam, a filozófia érdekelt, meg effajta badarságok. Vicceltem, nem a filozófia, de nem foglalkoztatott a verekedés meg ilyen hülyeségek, de voltak haverjaim, akiket majd mindennap megvertek. (Nevetnek). Ez így volt. Nevetek, nekünk , akik ezt átéltük, ez most nevetséges, de az alatt a néhány év alatt ’97-ben, 98-ban, 99-ben, 2000-ben sok nehézség ért bennünket és én állandóan féltem. Gondolom, nekem nehezebb volt ez az időszak, mint a háború, melyet úgyszintén ott kellett átélnem. Ezért minden nagyon nehéz volt, szerencsére ott mifelénk ennek vége. Hogyan lett vége? Ilyen az együttélés. Erről beszéltem akkor, amikor az előítéletekről beszélgettünk. Együtt volt muszáj élnünk, ugyanazokba az iskolákba kellett járnunk, ugyanazokba az óvodákba, ugyanazokba a kávézókba. Idővel aztán mindenki rájön, azok is, akik bajkeverők voltak az ő oldalukon, meg azok is, akik bajkeverők voltak a mi oldalunkon, hogy mi is emberek vagyunk, húsból és vérből vagyunk és ennek véget kell vetni. Most örülök neki, hogy huzamosabb ideje már nincsenek ilyen gondok arrafelé, de az alatt a néhány év alatt bizony nehéz volt.

Q: Mit gondolsz, megváltozott-e a fiatalok gondolkodása?

A: Ott mifelénk?

Q: Igen.

A: Vagy itt?

Q: Itt is, meg ott is. Bármilyen helyzetben. Bárhol, ahol hasonló dolgok mentek végbe.

A: Számomra érdekes, különben evvel a témával foglalkoztam a diplomamunkámban is, hogy ilyen kedvezően alakultak ott a dolgok, pontosabban az, hogy nem tesznek egymás közt külömbséget a fiatalok. Barátkoznak egymás közt, minden OK. Máskülönben Temerinben még mindig nagyon megosztottak, ami számomra igen megrettentő. Valami fiúk forgattak itt egy filmet arról, hogyan férnek meg  egymás mellett a magyarok és a szerbek és valaki megjegyezte:”Mi itt nem együtt, hanem egymás mellett élünk”. Így valahogy mondták. Nekem is így tűnik a dolog és ez borzasztó. Ezért úgy gondolom, hogy általában igen rossz itt a helyzet, de ott már jobb, ott már nem fordul elő ilyesmi. A fiatalok itt még mindig különválnak. Hogy miért van ez így, nem tudom. Van róla elképzelésem, hogy ez miért van így, azt hiszem jó a meglátásom, da erről nem szeretnék beszélni.

Q: Persze hogy nem muszáj erről beszélned. De mivel elég sok mindent tudsz ezekről a dolgokról, és már egy jó ideje itt élsz, mi a véleményed, lehetne-e megoldást találni erre a helyzetre?

A: Megoldást?

Q: Igen.

A: Igen, határozottan állítom, hogy lehetne. Csak nincs meg az akarat. Nincs meg a politikai akarat, ha őszinték akarunk lenni. Tehát nincs meg a politikai akarat, hogy ezt megoldjuk, mivel egyik félnek is meg a másiknak is ez így megfelel. De egyszerű volna megoldást találni. Ez ott nálunk már megvalósult. Ott mifelénk ez már működik. Ha figyelmesen hallgattál, megmondtam, hol a baj lényege. A megoldást is megmondtam. Határozottan van, csak akarat nincs.

Q: Köszönöm szépen a beszélgetést.






B -1985 – Temerin

Q: Živiš u Temerinu?

A: Da.

Q: Kako se osećaš danas?

A: Dobro.

Q: Drago mi je da čujem to, pošto je ovo vreme onako malo čudno.

A: Meni ne smeta vreme. Ne obraćam pažnju baš na to.

Q: Možeš li da mi kažeš da li radiš? Da li pokušavaš da nađeš posao? Da li studiraš? Čime se baviš?

A: Pa, nezaposlen sam. Ja sam psiholog inače po struci. Radio sam do novembra, a od novembra ne radim. Sad tražim drugi posao. Prijavio sam se na neke konkurse, pa sad čekam da vidim šta će biti od toga.

Q: Dobro. Nadam se da će biti sve u redu, pošto je to nažalost česta situacija.

A: Pa, ja se isto nadam. Videćemo.

Q: Možeš li mi reći da li si odrastao u Temerinu?

A: Ne, nisam. Ja sam iz Hrvatske. Tamo sam odrastao. Doselio sam u Temerin 2006. godine.

Q: 2006?

A: Da.

Q: Pa, bilo bi zanimljivo pitanje kako si se provodio ovde ukoliko si odrastao ovde, ali nisi odrastao ovde.

A: Nisam. (Smeju se.)

Q: Tako da moramo malo da ga izmenimo. Koliko si imao tačno godina kada si došao ovde?

A: Pa, znači, ja sam ’85, 20 godina sam imao kad sam došao u Novi Sad 2005. Znači, 2006. 21 godinu.

Q: 21 godinu?

A: Da.

Q: Pa, već si ušao u svet odraslih.

A: Pa, da. Ja sam došao tu da studiram. Samo sam prvu godinu bio u Novom Sadu, a onda sam posle došao u Temerin.

Q: Kako si se osećao kada si došao u Temerin? Kakva je bila situacija prvih par meseci?

A: Pa, ja sam se dobro osećao zato što sam dolazio ovde ranije. Moj tata se tu doselio ’96, tako da sam dolazio svako leto tu, pa mi nije bila to nova sredina. Mislim, znao sam i ljude, imao sam rođake, tako da je bilo OK.

Q: Da. Nije bilo nešto potpuno novo za tebe.

A: Ne, ne, ne. Dolazio sam tu stalno, da.

Q: Reci mi da li ti je bilo zanimljivo da ovde odrastaš?

A: Da li bi…?

Q: Da ovde živiš u stvari, ne da odrastaš. Da li ti je bilo zanimljivo da provodiš vreme ovde?

A: Da li mi je bilo zanimljivo? Pa, jeste. Mislim, kad sam upoznao ljude, kad sam stekao neko društvo, onda jeste. Doduše, prvih nekoliko godina dok sam studirao nisam se baš puno kretao po Temerinu. Mislim živeo sam tu, al’ sam bukvalno samo spav’o tu. Bilo sam stalno u gradu, na fakultetu i sve. Znači tek sam nakon par godina krenuo da se družim tu u Temerinu. Onda mi je postalo zanimljivo. Do tad mi nije nešto posebno interesantno bilo. Kad sam stek’o društvo, onda mi je bilo postalo OK. Tako da sad mi je dobro.

Q: S obzirom na to da sad već onako bližiš se tridesetoj u odnosu na generacije koje sad imaju, ne znam, 14, 18 godina, koji su tek pred ulaskom u odrasli svet, da li misliš da je njima zanimljivo ovde?

A: Pa, ja mislim da jeste, ali ne znam koliko su sad mlađe generacije navikle na… je l’ imaju prevelike zahteve, ali mislim da Temerin pruža dovoljno za svoju veličinu i broj stanovnika, dovoljno aktivnosti, mislim sadržaja. Kako da kažem, ima kafića za izlazak, ima tih nekih kulturnih dešavanja. Nema ih puno, ali ima. Ako ste baš zainteresovani, možete ići. Tako da je sve stvar čoveka, šta je njemu potrebno. Mislim, neko se stalno žali, nikad mu ništa nije dobro, a nešto kad bude, ne dođe tamo. Tako da, ja mislim da imaju mogućnosti da se lepo druže, da se zabave ovde i da nauče nešto. Naravno ne koliko ima Novi Sad, ali Novi Sad je ogroman, mislim puno veći od Temerina, ali mislim da može i ovde isto, mislim da je OK s te strane.

Q: Da. Drugačija je situacija. A ukoliko bi, na primer, došlo do neke vrste većih želja ljudi koji žive u Temerinu, kulturnih, sportskih, bilo kakvih, da li bi mogla da se prevaziđe ta umanjenost Temerina u odnosu na Novi Sad? Da li bi to moglo da se organizuje? Kakva je uopšte organizacija lokalnih dešavanja ovde?

A: Pa, kol’ko ja znam nisu nešto česta. ’Ajde, možda je to problem marketinga. Ja obično za neku manifestaciju čujem samo preko ljudi. Ne vidim nigde plakate. Ali, ne znam, budu neke izložbe u KICu, budu neke prezentacije u hali bioskopskoj. Znači, bude tih stvari. Naravno da ih nema puno, ali ljudi se organizuju na različite načine, ali nekako je uvek bio ja mislim problem taj marketing, kako dopreti do ljudi. Ja dok sam bio u Kancelariji za mlade, ja sam volontirao tamo, mislim još uvek sam volonter, mi smo isto imali taj problem kako privući ljude. Mi smo imali puno aktivnosti i u Kancelariji i u centru, svuda, ali da li je to doprlo do ljudi ili nije ili to onako prođe samo čuju, prođe im pored glave, pa zaborave, ja to ne znam. Ali mislim da se ljudi trude, oni koji rade nešto, da se trude da to nešto naprave. Sad da li će to neko doći da vidi ili neće doći…

Q: Reci mi, dok si radio u Kancelariji za mlade…

A: Pa, nisam radio, nego sam bio volonter.

Q: Da, dok si volontirao, kako si se osećao u toj sredini? Da li ste se suočavali sa nekim problemima? Da li su mladi zaista dolazili kod vas sa pitanjima konkretnim?

A: Znači, sad ovo prvo da odgovorim kako sam se osećao. Meni je bilo super tamo. Ja sam se Kancelariji priključio baš kad sam završio fakultet, odnosno kad sam završio onu zadnju godinu predavanja, pa kad sam imao prazan prostor dok sam radio diplomski onda sam se ja priključio njima. Tako da sam tamo stekao, puno ljudi sam upoznao i to mi je baš bilo super i bilo mi je drago da idem tamo i još uvek s puno ljudi održavam kontakt. E sad, neka moja iskustva dok smo mi tamo… dok sam ja bio aktivan, znači mi smo imali stvarno dosta tih da kažem aktivnosti i zabavnog karaktera i edukativnog karaktera i sve to. Ali neko moje iskustvo jeste da ljudi koji su dolazili tamo su bili jedan ograničen broj ljudi, da su isti ljudi dolazili, i mislim da smo teško dolazili do novih ljudi. Znači neko ko nije nikad bio, koga ne interesuje, nismo ga mogli dovući nikako. Znači, onaj ko je dolazio na jedno, došao bi i na drugo i na treće. Znači da je taj neki krug ljudi uvek bio otprilike isti koji je dolazio na naše aktivnosti. Mi smo pružali različite mogućnosti i za zabavu i za edukaciju i pomagali smo i u smislu osposobljavanja za neke sposobnosti. Mislim, imali smo edukaciju priprema za intervju za posao, pisanje CVa, dosta smo tih stvari radili. Bilo je i tih radionica za crtanje, za slikanje, za izradu materijala. Koliko se sećam to je bilo malo više posećeno, očigledno je to njima privlačnije, malo nešto zabavnog karaktera. Dolazili su ljudi sa pitanjima. Bila je tamo, još uvek ima, biblioteka neka mala. Ljudi su dolazili da iznajmljuju knjige. Interesovali su se za informacije o fakultetima, to mislim da sam video da su dolazili pred kraj srednje škole, da li im možemo pomoći pri odabiru fakulteta, predavanja, informacija o nekom fakultetu. Mislim, to je bio neki plan, da l’ se to obistinilo ili nije, ne znam, da se neki studenti priključe, pa da pričaju fakultetima, šta se na njihovom fakultetu radi. Tako da, bilo je… Znam da je bilo, dolazili su ljudi da se interesuju i mislim da smo im uvek izašli u susret i da su našli nešto što im je trebalo.

Q: OK. Možeš li da mi kažeš, pošto je to delimično vezano i za tvoju profesiju, na koji način misliš da ste mogli da pokušate da priključite više ljudi vašoj grupi i na koji način je uopšte lakše uvući ljude da se priključe određenoj organizaciji ili da pruže priliku nekome, nezavisno da li je to pojedinac ili je grupa?

A: Kako smo mogli da privučemo više?

Q: Da. Ne kao ispravka vašeg posla, nemoj pogrešno da me shvatiš, na koji način uopšte možemo da damo ljudima priliku da pruže nama priliku u bilo kojoj situaciji?

A: Pa, da, razumem. To je otprilike to što sam ja rekao za svoje lično iskustvo. Mislim da je najbolja reklama od usta do usta, kad ja kažem tebi, pa kažem ’Hajde, dovedi nekog’, pa ti nađeš prijatelja, pa ovaj ’E, ima nešto tamo se događa. Hoćeš sa mnom, ovo, ono…’ Mislim da taj način najviše pali, tako da smo najviše ljudi dovodili. Znači, ljudi koji su dolazili kažemo ’Hajde dovedite nekog’, pa onda neko dođe i kaže ’Joj, kako je ovde super. Što nisam došao ranije.’ Pa onda drugi put dovede… Mislim, bilo je i tih slučajeva. Tako da mislim da je to najefikasniji način u ovoj sredini da se privuku novi ljudi. E sad, kažem, to je bio ograničen broj. Nije to bilo nešto mnogo ljudi, ali znam da su dolazili tako preko prijatelja. Mislim da je to najbolji način. Evo, kažem, lepili smo i plakate i sve to, ali…

Q: Ali opet, od uha do uha je najbolje.

A: Mislim da je to najbolji način da se privuku ljudi. Znam da su ovi radili, išli su po školama, kad su bili neki projekti su se reklamirali po školama, držali prezentacije i sve to, ali nemojte me držati za reč, mislim da isto baš nisu uspeli da privuku mnogo ljudi.

Q: Teško je otvoriti vrata.

A: Pa, teško je, teško je, ali ima tu još jedna stvar, sad ako mogu da pričam o tome. To je možda jedno prokletstvo malih sredina, pošto je ovo mala sredina, i onda ljudi već imaju izgrađen neki stav o nekim stvarima bez da to nešto poznaju. I onda se tako kancelarije za mlade… Ja sam čuo tako sa strane priče, neke stavove koji nemaju veze sa realnosti, ali vrlo ružna jedna slika koja nije istinita, ali ljudi imaju takvu sliku o tome i znam da neki nisu zbog toga hteli da dolaze. Ja kažem ’Ali ljudi, nije…’ ’Ne, ne, znam ja. Nikad nisam bio tamo, ali čuo sam.’ Mnogi ljudi su se vodili tim isto. Imali su neki pogrešno izgrađen stav o Kancelariji za mlade i nisu hteli da dolaze zbog toga.

Q: Na koji način misliš da bi takva vrsta nesporazuma mogla da se prevaziđe?

A: Da, to je super pitanje. Pa, prvenstveno edukacija, izlazak u javnost, nekakvo oglašavanje, ali opet ti se sve svodi na to od usta do usta kako nas neko predstavlja ko je došao tamo, je l’. Znači, ja sam se uvek trudio da kažem ono što sam ja stekao. Mislim, moja su iskustva stvarno bila lepa. Tako sam drugim ljudima pričao. I kad sam u društvu negde, kažem ’Ljudi, super je tamo. Dođite da vidite. Ako vam se ne sviđa, idite. Niko vas ne tera, je l’ tako?’ Mislim da je to opet najbolji u ovim malim sredinama način, znači da ljudi koji dođu tamo, kojima se to svidi znači, da oni posle šire tu priču i da kažu ’Hej, ima tamo nešto super’ ili ’Ima tamo nešto što možemo da naučimo, dobro nešto da radimo’. Bilo koji drugi način… Kažem, oni su išli po školama i pravili su neke prezentacije, ali nije baš urodilo plodom.

Q: Pošto su ova pitanja delimično povezana, ako bi mogao da nam kažeš da li više učimo tako što nam je nešto saopšteno rečima ili na primerima?

A: Na ličnim primerima ili kako?

Q: Pa, prema onome što vidimo. Prema onome što nam se pokazuje. Ako učimo nešto od roditelja, da li je svrha u onome što nam oni govore ili onome što nam pokazuju svojim ponašanjem, na primer?

A: Da. Pa, to je sad interesantno. Mislim, učimo i na jedan i drugi način. Sad, ne znam, ima ljudi kojima možda više odgovara jedan način učenja ili koji više prednost daju ako nešto vide, možda će više to da mu odgovara nego da mu neko nešto kaže. Tako da, to verovatno opet zavisi od pojedinaca. Ali, mislim, učimo i na jedan i na drugi način, i primerima kad vidimo da neko nešto radi, ali i kad nam neko nešto saopšti. Sad, da li će taj neko ko prima informaciju… kako će on to da registruje, da li će poverovati ili će to ispitati, to već zavisi od njega.

Q: Naravno. Lično kako će ko odregovati.

A: Pa, da, jeste. Mislim, da, dobro kažeš, to jeste povezano sa ovim, kad ti neko nešto kaže ili kad vidi. Zavisi, kažem, neko eto ako čuje neku informaciju, za njega je to svetinja i više neće da menja mišljenje zato što je to negde čuo. Ima nas takvih.

Q: Hvala. Možeš li da mi kažeš na koji način misliš da ljudi stvaraju predrasude?

A: Na koji način ljudi stvaraju predrasude? Pa, predrasude nastaju prvenstveno zato što ljudi… Mislim, oni prvo dobiju neku informaciju, obično od starijih, ako su deca u pitanju obično čuju od roditelja neke stavove i onda se ni ne trude da prepoznaju objekte predrasuda, neka druga grupa ljudi, nacija ili nešto. I onda ako nešto ne poznaješ, onda ne znaš kakvo je to ili kakav je taj, i onda šta god da čuješ sa strane o tome, ti ćeš uglavnom poverovati u to ako su ti početne informacije negativne. Pa kažeš, oni su, ne znam, ružni, oni su bezobrazni, oni su… Pa svaki put kad čuješ sve više i više toga, a ti njih ne upoznaješ, nema šta da ti razbije tu predrasudu, ta predrasuda samo se učvršćuje. Tako da, mislim da je to to kad ti neko nešto priča, a onda se ti ne trudiš da to upoznaš i tako zapravo nastaje predrasuda, iz nepoznavanja tog objekta predrasude.

Q: Iz čega misliš da te same predrasuje nastaju? Da li nastaju iz nerazumevanja ili iz straha ili iz nekog načina da ljudi žele da se izoluju?

A: Pa, nekako mislim da u svemu tome uvek postoji neki strah. Da li je on svestan ili latentan, ne znam, ali mislim da uvek postoji neki strah od različitosti kod puno ljudi i neki ljudi rade na tome da ga prebrode, pa upoznaju nove stvari, nove kulture, nove ljude, a neki ljudi nemaju tu svest i ne žele da ga prebrode, nego jednostavno podilaze tom svom strahu i brane se na taj način što prave neku ogradu od tih stvati kojih se boje i onda tako nakaleme predrasude i…

Q: OK. Izvini, sad se malo više prebacujem pošto mi se mota gomila nekih pitanja po glavi.

A: Slobodno.

Q: Htela bih da obuhvatimo neki broj njih. Možeš li da mi kažeš šta misliš da izaziva agresivnost kod ljudi?

A: Šta mislim da izaziva agresivnost?

Q: Da li je to stvar karaktera ili nečega naučenog? Količina samopouzdanja kod tih ljudi? Ima li ga, nema li ga? Prosto, kakvo je tvoje opšte mišljenje o tome?

A: Pa, agresivnost… To je zapravo jako dobro pitanje. Ja sam radio rad na tu temu još dok sam bio na fakultetu. Ja sam to obrađivao sa aspekta socijalnog učenja. To kako učimo od drugih ljudi da se ponašamo. Ali, šta izaziva agresivnost? Pa, mislim, nije to nikad jedna stvar, normalno, to je sklop. Prvenstveno zavisi od karakteristika ličnosti. Kao psiholog to tvrdim. Znači, karakteristike ličnosti, način na koji mi doživljavamo svet, način na koji doživljavamo sebe, pa je onda tu povezana i ta priča o samopouzdanju i strahu i svemu ostalom, utiče prvenstveno na to kako ćemo se mi ponašati. E sad, karakteristike ličnosti, oni nastaju u interakciji i genetskih predispozicija i okoline u kojoj odrastamo. Zbog toga, šta uzrokuje agresivnost? Pa, kažem, prvenstveno je to karakteristike ličnosti neke osobe. I vrlo je, ne samo da kažem glupo, nego i opasno što rade mnogi ljudi koji se ne razumeju u temu što upiru prstom u jedan faktor, pa kažu ne znam eto filmovi uzrokuju agresivnost ili, ne znam, eno vam video igrice uzrokuju agresivnost ili… To je traženje žrtvenog jarca ili kako se već kaže. To je simplifikacija i zapravo ljudima je tako lakše da menjaju nešto izvan nego da menjaju sebe, pa kažu oni su krivi što su deca agresivna. Pa nisu filmovi krivi što su deca agresivna. Deca su, da kažem… način na koji se prema njima ophodimo, na koji ih odgajamo je onaj glavni zbog čega deca jesu ili nisu agresivna, a ne filmovi. Tako da to izvire iznutra prvenstveno, iz načina kako se neko razvija.

Q: Misliš li da ima dovoljno dece na igralištima ili da ih možda malo nedostaje? Šta bi mogao da bude uzrok tome ako fale ili ako ih ima previše?

A: Pa, ja moram prvo da kažem jednu stvar koja je meni bila jako simpatična i nisam mogao da verujem ispočetka. Imam jednu drugaricu koja ima ćerku i ona meni priča, kaže kao: ’Eno ćerka mi se igra s klikerima s društvom.’ Rekoh: ’Molim?’ Kao igra se s klikerima u dvorištu. Pa, rekoh: ’Zezaš me.’ Kaže: ’Ne, ozbiljno, s klikerima.’ Rekoh: ’Svaka čast. Nisam znao da se deca još igraju s klikerima.’ Da, oni se igraju s klikerima. Pa, ja vidim decu na igralištima, mislim kad prolazim. Vidim da se igraju. Da li je to malo ili puno, ne mogu da kažem, ne znam, ali igraju se još uvek na igralištima. Nije istina što kažu da deca više nigde nisu. Ali jesu. Sad kol’ko je to vremena. Ali igraju se, igraju fudbal… Imam drugara koji ima sina koji stalno igra fudbal. Mislim, igra i kompjuter, al’ igra i fudbal i vozi bicikl i sve to. Tako da ima dece napolju. Mislim, uvek je dobro da ih ima više, ali realno ne mogu oni stalno ni da budu napolju, da se igraju napolju. Tako da ja mislim da to nije toliki problem koliko se možda pokušava predstaviti javnosti. Ali opet da kažem, ja vrlo malo područje znam, pa sad da mogu da tvrdim. Nije da se baš nešto krećem da bih mog’o da kažem, ali moje neko iskustvo je takvo da mislim da ima dece, da se igraju.

Q: OK. Pošto nisi odrastao ovde, nisi proveo ovde ni pubertet, ni adolescenciju, tako da mogu da te pitam eventualno da li si prisustvovao nekim situacijama u Temerinu koje su imale agresivan karakter, problematične? Nisu morale da se tiču tebe. Mogao si da budeš samo posmatrač. Ili je to nešto o čemu si eventualno samo slušao. Ili prosto to nije ni dopiralo do tebe?

A: Pa, ja sam imao takvih situacija tamo gde sam ja odrastao. Znači nije u Temerinu, nije bitno. Ali jesam prisustvovao sam u Temerinu… Mislim, nisam prisustvovao kao učesnik, nego kao posmatrač, ali to je bilo par puta dok sam izlazio tu sa drugarima u kafiće neke. Onda su se tako par puta neki momci posvađali, počeli tući, ali nisam baš siguran zašto je to… Mislim obično da bude zbog alkohola, pa onda nađu neki izgovor zbog kog će se potući. Ali jedino na taj način sam, da sam video iz prve ruke neku agresivnost.

Q: Možeš li mi reći da li si ti lično imao takvo iskustvo, s obzirom da nisi odavde, da si došao iz druge zemelje?

A: Pa, u Temerinu nisam. U Srbiji nisam imao. Tamo odakle sam, jesam imao puno takvih situacija.

Q: A… Možeš mi odgovoriti ukoliko želiš, naravno. Kako si se osećao u toj situaciji? Da li je postojao neki način da se to prevaziđe? Da li misliš da postoji neki način da se te vrste problema sa nekom vrstom nacionalnog identiteta ili manjka nacionalnog identiteta u glavi prevaziđe?

A: Pa, vreme u kojem sam ja odrastao tamo u Hrvatskoj je bilo jako teško. To je bio posleratni period, kad se taj model reintegrisao u Hrvatsku i sve to, i tada nije postojala volja sistemska da se to reši, pa se nije rešavalo. Ja, iskren da budem, kako sam se osećao… Ja sam se boj’o, stalno sam bio u strahu i bežao sam i sve, ali nisi uvek mog’o da pobegneš. Nekad su te uhvatili i istukli te. Mislim, što jes’ jes’. Sreća ja nisam imao toliko puno problema, ja sam bio dosta dobar u bežanju moram da priznam, ali imam drugare koji nisu.

Q: (Smejulji se.)

A: Pa, da, ja jesam. Šta da kažem? Ja nisam neki hrabar, nisam se nikad tukao, nisam takav. Ja sam čitao i bavio se filozofijom i šta ti ja znam, glupostima. Šalim se, ne filozofijom, ali nisam se bavio tim tako tučama i glupostima, ali drugare neke moje jesu, tukli su ih svaki dan. (Smeju se.) Pa, jesu. Ja se sad smejem, nama je sad to smešno koji smo to prošli, ali tih nekoliko godina, znači ’97-8-9, 2000. su bile jako teške tamo za nas i ja sam stalno bio u strahu. Mislim, ja sam taj period doživeo teže nego što sam doživeo period rata koji sam isto proveo tamo. Tako da, to je vrlo teško i mogu da kažem sreća da je to u mom kraju prevaziđeno. Kako je prevaziđeno? Pa, eto, suživot. To je ono što sam rekao kad smo pričali o predrasudama, bili smo primorani tamo da živimo zajedno i da idemo u iste škole i da idemo u iste vrtiće i da idemo u iste kafiće. Jednostavno s vremenom shvatiš, mislim oni koji su pravili probleme s njihove strane i oni koji su pravili probleme s naše strane da smo i mi ljudi, da smo od krvi i mesa i jednostavno je to nekako prevaziđeno. Sad mi je jako drago što takvih problema dugo nema tamo, ali tih nekoliko godina je baš bilo onako teško.

Q: Misliš li da klinci sad tamo drugačije razmišljaju, da nemaju više…?

A: Tamo kod nas?

Q: Da.

A: Ili ovde?

Q: Može biti ovde, može biti tamo. U bilo kakvoj situaciji. U bilo kakvom području koje je imalo takvu vrstu problematike.

A: Ono što je meni interesantno, pošto inače to je tema kojom sam se bavio u diplomskom radu, ja sam ugodno iznenađen razvojem situacije tamo kod nas što mislim da nema tih podela među klincima. Tamo sad svi se druže, sve je OK. Dok, sa druge strane, u Temerinu postoje uvek velike podele, što je meni onako baš strašno. Bio je jedan dobar film, neki momci su to radili, o suživotu Mađara i Srba, pa neko je rekao: ’Mi ovde ne živimo zajedno, nego živimo jedni uz druge’, tako nekako su rekli. I to je zaista nešto što sam i ja stekao neki utisak, što je strašno. Tako da, u principu, mislim da je sada situacija ovde i dalje tako loša, dok se tamo popravila, tamo više toga nema, a ovde i dalje su deca dosta odvojena. Zašto je to tako, mislim, ne bih da ulazim u to. Imam neke ideje zašto je to tako i mislim da sam na dobrom tragu da to i jeste tako, ali ne bih da pričam o tome.

Q: Ne moraš, naravno. Ali, s obzirom da znaš dosta o tome i da si proveo određeni deo života ovde, misliš li da postoji način ili eventualno da može da se pronađe način koji bi razrešio takvu situaciju?

A: Da se to reši?

Q: Da.

A: Da, apsolutno postoji način. Ne postoji volja. Ne postoji volja. Mislim, ne postoji politička volja, da budemo otvoreni. Znači, ne postoji politička volja da se to reši jer i jednima i drugima odgovara takva situacija, ali postoji način, vrlo jednostavan način. To je zapravo urađeno tamo kod nas. To je tamo urađeno kod nas. Ako ste pažljivo posmatrali, onda sam već rekao u čemu je problem, rekao sam i šta je rešenje. Tako da apsolutno postoji, samo ne postoji volja.

Q: Hvala ti puno na razgovoru.