N 1991 Szirig

N – 1991 – Szirig

A: A nevem Natasa. Szirigen élek, 24 éves vagyok. Pedagógia szakon diplomáztam és most végzem a mesterfokozatot pedagógiából. Temerinben, a Veljko Vlahović iskoláskor előtti intézményben vagyok gyakornok.

Q: Szuper! Milyen érzés, vagyis milyennek látod Szirigen az életet?

A: Hát, tekintettel arra, hogy Szirigen nem élnek nemzeti kisebbségek, tehát többnyire szerbek vagyunk, így hát nem történik semmi, nem mondhatnám, hogy előfordulnak konfliktusok, elég nyugodt az élet. Többé-kevésbé mindannyian ismerjük egymást, mivel kis településről van szó. Szerintem kellemes itt az élet. Minden közel van – a város, Temerin, meg Újvidék is közel van. Úgy általában, nekem tetszik itt. Úgy mondanám, nem rossz itt. Csak azt sajnálom, hogy nincsenek különböző kultúrák, így hát nincs semmi új dolog, amit megismerhetnék. Mindannyian szerbek vagyunk, így hát többé-kevésbé minden ismeretes számunkra.

Q: Mit szeretsz leginkább? Mit említenél meg annak, aki nem idevaló. Mondjuk nekem, aki még soha nem járt Szirigen. Mondd el, hogy milyen ott. Mit javasolnál, például, hova menjek el illetve mit nézzek meg? Nem elsősorban valamilyen kulturális intézményre gondolok, hanem olyes valamire, amit te szeretsz, úgy ami neked kedvedre való. Mondjuk, én zombori vagyok, ezért azt mondanám: „Nézd, ebben a kávézóban remek a kávé”, vagy mondjuk ilyesmi. Vagy, merre sétálnál, hova mennél el szívesen… Ahol neked tetszik.

A: Igen. Mivel  igen kis településről van szó, már úgy értem ez egy falu, azt javasolnám, talán különösen hangzik, hogy nézzünk meg egy új települést Szirigben, ahol menekültek laknak. Ott minden ház egyforma, és menekültek laknak bennük. Állandóan újítják őket, tart az építkezés. Ott van a falu végén, azon túl már csak a határ van meg a természet, hát azt javasolnám mindenkinek, hogy nézze meg, mivel olyan… nem szokványos a mi falunkra, mivel kissé távolabb van, már úgy értem, távol a központtól, hát én ezt javasolnám megtekintésre. Én a központban lakom, nincs alkalmam gyakran elmenni oda, arra a részre, de ha el is megyek, valahogy mindig történik valami új.

Q: Remek! Említetted, hogy Szirigen nem élnek nemzeti kisebbségek. Votál-e valamikor olyanokkal, mondjuk az iskolában vagy úgy néha… El tudnád-e mondani milyen volt egy találkozás nemzeti kisebbséghez tartozókkal? Mit gondolsz erről?

A: Igen. Mivel egyetemi tanulmányokat folytatok, pedagógia szakra járok, évfolyamtársaink között elég sok volt a magyar lány, mivel oda csupa lány jár. Elég sok mindent megtanultam az ő kultúrájukról, a barátnőm pedig megismerte az enyém. Én a cirillbetűkre tanítottam őt. Elég különös, hogy attól kezdve, az indexébe a tantárgyakat állandóan cirillbetűkkel írja be. Ők nemigen ismerik a cirillbetűket, de ő megtanulta őket. Sokat mesélt nekem az ő szokásaikról. Azok nekem sokkal érdekesebbnek tűnnek, valami újat megtanulok, ezért igencsak velük barátkoztam. Ő egyike a legjobb barátnőimnek.

Q: Szuper. Mit jegyeztél meg leginkább a magyar…? Miben hasonlít leginkább, illetve mi a legnagyobb különbség a két kultúra között a te tapasztalatod szerint?

A: Mondjuk az, hogy… Neki öccse van és arról mesélt nekem, hogy náluk van az, amit első áldozónak neveznek, ha jól tudom, és nekem érdekes volt látni az ő ruháját, meg azt, amit a templomba vittek. Ez, mondjuk, nálunk nincs. Az is különös volt számomra, amikor mesélte, milyenek az ő lakodalmi szokásaik. Az is érdekes volt azámomra, mert ilyesmi nálunk nincs. Különben, mások ott a szórakozóhelyek, másmilyen a zene. Elvitt azokba klubokba, ahova ők szoktak Úkvidéken eljárni. Úgy gondolom, hogy a két kultúra között igen sok a különbség. Van hasonlóság is, de ami a vallást illeti, nincs sok hasonlóság, úgy gondolom, hogy mégis több a különbség. Így sok újdonsággal ismerkedtem meg és jól éreztem magam.

Q: Szuper. Mit gondolsz… Például, ha elgondolkodnál a jövőről és a múltról, tudnál-e valamit mondani ilyen szempontból a különböző kultúrák egymással való megféréséről? Milyennek képzeled el a múltat? Hogyan látod a múltat? Talán nem is annyira a régmúltat, hanem úgy, ahogy te emlékszel. Milyen most és mit gondolsz, milyen lenne a jövőben? Esetleg hogyan szeretnéd, milyen legyen?

A: Úgy gondolom, már ami a mi községünket illeti, mivel mi a Temerini községhez tartozunk, hogy úgy a múltban de manapság is nagy az összeférhetetlenség, konkrétan, mondjuk a szerbek és a magyarok közt, tekintettel arra, hogy errefelé nincs sok roma lakos. Úgy látom, hogy az összeférhetetlenség egyre kifejezőbb lesz. Azt hallottam néhány barátomtól, hogy ők mindannyian azt tervezik, tömegesen elhagyják Temerint, mivel nem érzik itt jól magukat, mindig támadják őket, vagy ők támadnak másokat, és folyton vannak nézeteltérések. Mondjuk, én ezt sajnálattal hallom. Azt szeretném, ha mindannyian együtt élhetnénk, jóban lennénk, tekintet nélkül arra, ki milyen nemzetiségű. Személy szerint azt gondolom, hogy a jövőben egyre kevesebben maradnak majd itt és elkülönülünk majd egymástól, mindenki a saját életét éli majd.

Q: Hol hallottál incidensekről? Nem tudom, milyen incidensekről van szó. Mi történik? Mondj el egy esetet, amiről hallottál és egyáltalán, honnan tudsz ilyen esetekről?

A: Legtöbbször verekedések történnek errefelé. Magyar ifjak összeverekednek szerb ifjakkal. Honnan tudom? Hát onnan, hogy ír erről a temerini újság, meg hallom barátnőimtől, barátaimtól, továbbá szórakozóhelyeken vannak verekedések, többnyire csoportos sértegetésekről van szó meg megalázásokról. Temerin kis község, minden kitudódik, én barátaimtól hallottam, hogy ez meg az összeverekedett, meg ilyesmi.

Q: Voltál-e te olyan helyzetben, amikor te voltál valahol – hogy úgy mondjam – kisebbségben? Mondjuk, te Szerbiából elutaztál valahova, ahol mások többségben voltak.

A: Voltam, akkor, amikor Budapesten voltam. Akkor történt meg velem, hogy kisebbségben voltam, mi érettségi kiránduláson voltunk. Mi úgy tízen lehettünk, ők meg sokkal többen. Ugyanez történt velem, amikor Olaszországban voltam. Ott is kisebbségben voltam, mivel az olaszok nem nagyon beszélnek angolul, én meg nemigen értek olaszul. Görögországban is megtörtént velem. Ott is kisebbségben voltam, mivel Kavoszban voltam, ahol sok az angol, mi pedig… mi öten kisebbségben voltunk. Nem is tudom, valahogy nem volt kellemes érzés. Úgy mondanám, hogy nyelv szempontjából volt rossz, mivel angolul mégcsak értek valamennyit, meg olaszul is egy kicsit, de Budapesten volt a legrosszabb, mivel magyarul semmit sem értek, meg nagyon gyorsan beszélnek, a nyelv is igen nehéz, így hát semmit nem értettem, ezért akkor vakóban kellemetlenül éreztem magam. Kisebbséginek éreztem magam a boltban, az utcán, a hotelban meg mindenhol kisebbségben voltam, bárhová indultam.

Q: Hogy érezted magad? Ha el tudod mondani. Már úgy gondolom, zavarban voltál, bizonytalanul érezted magad, hogyan?

A: Valahogy kiltaszítottnak éreztem magam, őszintén, mert… Azt éreztem, hogy nem tartozom oda. Tehát, mintha oda pottyantam volna és azért lettem volna ott.  Úgy éreztem, nem fogadnak el, meg bizonytalanul is éreztem magam. Volt egy olyan érzésem, hogy talán rólam beszélnek vagy… Nem értettem miről beszélnek, tehát kellemetlenül éreztem magam a jelenlétükben. Egyszerűen kitaszítottnak éreztem magam.

Q: Mit gondolsz, mikor érezzük, hogy valahova tartozunk ,illetve mikor azt, hogy nem tartozunk valahova?

A:  Akkor érzem,  hogy tartozom valahova, ha jól érzem magam az enyémhez hasonló társaságban, ha van több témánk amiről beszélgetni tudunk és amikor egyszerűen megértjük egymást. Magától folyik a beszélgetés. Ha pedig azt érzem, hogy nem tartozom valahová, ha kisebbségben érzem magam, és ha valakivel sehogyan sem találok közös nyelvet, tekintetnélkül arra, milyen nyelven beszélünk. Beszélhetünk szerbül is, lényegtelen. Egyszerűen, ha nem értjük egymást, elbeszélünk egymás mellett, akkor nem jó azzal a valakivel.

Q: Mondjuk, mit tudnál ajánlani valakinek, aki nem tudja hogyan oldja meg a hasonló kínos helyzetet, azt sem tudja, mi az a kisebbség, illetve nem tudja milyen különbségek, összetűzések, helyzetek léteznek? Mit tudnál ajánlani, hogy megoldódjon? Mondjuk, ha közénk csöppenne egy földönkívüli  lény és egyszeriben Temerin polgármestere lenne, de nem ismerné egyik meg a másik kultúrát sem, de látná, hogy valami nincs rendben. Te, mint a polgármester tanácsosa, mit mondanál naki, hogyan lehetne megoldani, áthidalni a helyzetet?

A: Először is, úgy gondolom, hogy a legfontosabb megismerni mindkét kultúrát. Ki kell alakítani egy baráti kört mindkét kultúrához tartozó egyénekből és megismerni konkrétan mi az, ami jellemzi mindkét kultúrát ls mi a konkrét probléma. Később is azt tanácsolnám neki, hogy képzelje magát a kisebbségek helyébe, ha már róluk beszélünk, és próbálja meg elképzelni, hogyan érezné magát az ő helyükön és egyszerűen kísérelje meg beszélgetéssel elintézni a dolgot. Oktatóprogramot is szervezhet, műhelymunkát a szembenálló felekkel. A beszélgetésen van a hangsúly, egymás megismerésén, közeledésén, és minél kevesebb agresszívitást lenne szabad megengednie, további összetűzést.

Q: Véleményed, meg eddigi élettapasztalatod szerint, mit gondolsz, lehetséges az együttélés, különböző nemzetiségek közötti együttélés?

A: Személy szerint azt gondolom, hogy lehetséges, mivel nem látom, miért ne lenne lehetséges. Mindenkinek megvan a saját kultúrája, hite és ha mindenki mindenkit tiszteletben tart, gondolom, hogy igenis lehetséges. Sőt, kívánatos megismerni különböző embereket, mivel –őszintén- nem jó az, ha mindannyian egyformák vagyunk, ugyanolyanok mint mások. Azt szeretném, azon a véleményen vagyok, hogy mindannyian együtt kellene hogy éljünk, minél több különböző ember.

Q: Van még időnk, de annyira szép gondolat volt ez, hogy nem akartam elrontani. Jó. Mit tudnál mondani a hatalomról? Tudod, említettük a polgármestert, meg ilyesmit. Tehát, a hatalom.

A: Pontosabban, mit a hatalomról?

Q: A hatalomgyakorlás szemszögéből, vagyis… Ki és miért befolyásos?

A: Úgy gondolom, hogy annak van befolyása, aki mögött több azonos véleményen levő személy áll, ha mondjuk a kultúráról van szó, akkor azonos kultúrához tartozó személy, mert ha azok vannak hatalmon akik kisebbségben vannak, hogy úgy mondjam, akkor vannak náluk befolyásosabbak és fennáll a veszély, hogy a többség átveszi a hatalmat, nyomást gyakorol a kisebbségre. Ám ha a többségben lévők vannak hatalmon, illetve azok, akiknek nagyobb a befolyása, azok mögött többen tömörülnek olyanok, akik azonos véleményen vannak és ettől még erősebbnek érzik a hatalmukat.

 

Q: Jó. Fontos-e a hatalomgyakorlás, vagy mondjuk a befolyás? Milyen helyzetekben lehet ez előny, illetve milyenekben hátrány?

A: A hatalomgyakorlás helytelen, ha személyes haszonlesésből történik. Már úgy gondolom, hogy az az egyén, aki hatalmon van, nem a közösség érdekét szolgálja, hanem saját hasznát nézi. Viszont akkor pozitív, ha a hatalmon lévő egyén másokkal együtt tud működni, különböző emberekkel együtt tud dolgozni a jobb élet elérése érdekében és az emberek közti jobb kommunikáció érdekében.

Q: Jó. Vajon az egyéni befolyás áttevődhet-e a közösségre? Ha igen, hogyan történik ez? Ha pedig nem, akkor miért nem?

A: Azt gondolom, hogy a személyes befolyás, ha úgy mondjam „egészséges” befolyásról van szó, vagyis ha helyes, pozitív törekvésről van szó, melyeket mások is ugyanolyannak látnak, csak az adott pillanatban nekik ez nem jutott szükbe, és ha pozitív példák illetve pozitív megoldások azt bizonyítják, hogy a törekvések helyénvalók, akkor igen, áttevődik a közösségre. De ha negatív jelenségekről van szó, negatív példákról, akkor viszon nem, mert ha belegondol az ember, beláthatja, hogy a dolog nincs rendjén, tehát nem fogadják el.

Q: Ha a nemzeti kisebbségek szemszögéből illetve a konfliktusok oldaláról nézzük, akkor, véleményed szerint, hogy kezdődik a dolog? Egy embertől indul ki, majd áttevődik egy egész csoportra?

A: Ami Temerint illeti, azelőtt valószínűleg egy embertől indult ki, de áttevődött a közösségre. Mindkét közösségre áttevődött, a magyarra is meg a szerbre is. Legalábbis én úgy gondolom. Idővel átterjedt az egész községre, nem egyéni, vagy kisebb csoportok konfliktusa lett belőle, hanem most már egy nagy, valóban átfogó általános jelenség a községben.

Q: Mit gondolsz, mi vezethetett ezekhez az összetűzésekhez, mivel azt mondtad, hogy ilyen esetek a múltban fordultak csak elő?

A: Igen.

Q: Véleményed szerint, miért fordulnak elő ilyen esetek?

A: Úgy gondolom, az emberek nem szoktak hozzá ahhoz, ami másmilyen  és nem fogadják el a másikat. Nem hajlandók megismerni másokat, nem adnak esélyt másoknak és ezáltal nem győződnek meg affelől, hogy többé-kevésbé mindannyian egyformák vagyunk, tekintet nélkül a kultúrára. Azt gondolom, hogy azt, aki másmilyen, kezdettől fogva elutasítjuk. Tehát, nem adunk neki esélyt arra, hogy bebizonyítsa,  milyen is valójában. Egyszerűen azon a véleményen vagyok, hogy az emberek nem is gondolnak bele saját tetteikbe, hanem utánozzák a másikat. A legnagyaobb hiba az, hogy nem ismerik meg egymást, hanem eleve elfordulnak, elkülönülnek egymástól. Nem jön létre köztük barátság, nem jön szóba köztük ismerkedés sem, s ebből kifolyólag megértés sincs közöttük, mivel ebben nőttünk fel. Kicsi korunk óta így nevelkedtünk és életünk folytán ugyanígy viselkedünk, mert nagyon nehezen tudjuk megváltoztatni nézeteinket.

Q: Meséltél egy barátnődről, aki veled járt egyetemre és Magyarországról való. Vagyis nem Magyarországról jött. Idevalósi, nemde?

A: Igen.

Q: Téged is úgy neveltek, ahogy az imént elmondtad? Vagy sikerült túltenned magad az effajta nézetken? Mi volt számodra a döntő pillanat?

A: Engem kicsi korom óta úgy neveltek, mivel a nagynéném férje magyar, így számomra természetes volt, hogy mi kétszer ünnepeljük a Húsvétot, meg a Karácsonyt, azt, hogy mi hozzájuk megyünk ünnepkor, ők meg mihozzánk. Nekem ez teljesen természetes volt. A mi családunkban így nevelkedtünk, nekem ez nem volt különös és nehezen értem, miért nem tartja ezt tiszteletben mindenki. Talán azért, mert másoknak nem volt alkalmuk ilyen környezetben élni, ezért gondolkodnak másképp. Mondjuk, a barátnőm akiről beszéltem, tud szerbül, de egy pici magyar kiejtéssel, ami engem cseppet sem zavar és nem hibáztatom őt amiatt, mert helytelenül mondja az ige eseteket vagy a nemeket. Mások viszont ezt kinevetik, de én megszoktam, mivel a nagybácsim magyar és… Egyszerűen megszoktam. Ilyen közegben nőttem fel.

Q: Azt mondtad, hogy mások többnyire nem szeretik a különbségeket? Mi az az emberi tulajdonság, amely arra késztet bennünket, hogy elhárítsunk másokat, ha különböznek tőlünk?

A: Mivel pedagógus vagyok, úgy gondolom, hogy a lényeg a családban rejlik, pontosabban, a nevelésben. Nem úgy neveltek bennünket, hogy mi, valamelyik nemzethez tartozók elfogadjuk a másságot, nem csupán a kisebbségekre gondolok, hanem a fogyatékkal élőkre vagy másokra, akik valamiben különböznek, s eleve elfordulunk tőlük, amiért ők másmilyenek, gondolván, hogy valami nincs rendben velük. Kialakult egy hozzáállás, miszerint ha valaki másmilyen, attók kezdve nem elég jó nekünk. Véleményem szerint ez a csládból ered, a nevelésből, s erre nem nevelnek bennünket. Tehát, ha kicsi koruktól kezdve arra tanítanánk gyermekeinket, hogy egyformák vagyunk, egymást igenis tisztelnünk kell, véleményem szerint kevesebb probléma volna, mert a gyerekeket helyes hozzáállásra nevelnénk, így később is ilyen nézeteket vallanának, miszerint a különbözőség normális dolog , meg az is, hogy megférjünk egymás mellett.

Q: Mit gondolsz, miért neveljük így gyermekeinket? Miért nem neveljük  őket ilyenekké? Valóban nem jól neveljük őket.

A: A gond abban rejlik, hogy a múltban mi is úgy nőttünk fel és minket sem úgy neveltek, így nincs hozzá érzékünk, milyen értékeket kellene gyermekeinkre átruházni. Nem vagyunk tudatában annak, hogy valamit helytelenül csinálunk. Nem is tesszük fel magunkban a kérdést, hogy jól cselekszünk-e, nem kellene talán valamit másképp csinálni, hanem azt, amit szüleinktől örököltünk, egyszerűen tovább adjuk,  mert ők is azt adták tovább, amit szüleiktől kaptak. Így van aztán, hogy senki semmin nem változtat. Nem tudom, vajon nem tudatosodott ez bennünk, vagy talán félünk a változástól, de ha egy nemzedék irányt változtatna a gyereknevelésben, meg tudna változni… Ha legalább valaki hajlandó volna megváltozni, majd ezt követően másképp nevelni gyermekét, a gyereke is másképp nevelné a sajátját, s így tágulna a kör, egymásra hatást gyakorolnának és valószínűleg… Nem történne ez rögtön, de elég volna ha egy páran észbe kapnának, elkezdenének erről többet beszélni, s néhény éven belül tömeges jelenségnek lehetnénk tanúi.

Q: Remek! És gondolod, hogy ez lehetséges lenne?

A:  Úgy hiszem, igen. Az óvodában igyekszem  egyforma figyelmet szentelni úgy a magyar mint a szerb gyerekeknek. Nálunk nagyon jó az, hogy egy csoportban vannak a magyar meg a szerb gyerekek is. Amikor dolgozni kezdtem az óvodában, lenyűgözött valami, ami csak egy egyszerű példa. Amikor a gyerekek ebédelnek vagy reggeliznek, mindegy, jó étvágyat kívánnak egymásnak szerbül is meg magyarul is, úgyszintén megköszönik az ételt szerbül is meg magyarul is. Mindannyian elmondják ezt. Kicsi koruktól kezdve megtanulják, hogy természetes minkét nyelvet beszélni. Egymást megtanítják tízig számolni. Amikor először voltam az óvodában, lenyűgözött, amikor folyékonyan, mindkét nyelven egymásnak jó étvágyat kívántak és megköszönték az ebédet.

Q: Remek. Befejezhetjük. Elmondhatod, ha van még mondanivalód ezzel kapcsolatban.

A: Nincs.