J 1990 Temerin

J –  1990Temerin

Q: Első kérdésem az volna, hogy Temerinben élsz-e.

A: Igen, Temerinben élek.

Q: Itt is születtél?

A: Nem itt születtem. Úgy tíz éve költöztünk Temerinbe.

Q: Megkérdezhetem, honnan jöttetek?

A: Kikindáról jöttünk Temerinbe, Kikindára pedig Szarajevóból. Mivel Szarajevóban születtem.

Q: Szarajevói születésű vagy?

A: Igen.

Q: Megmondanád nekem, elvégezted az egyetemet és most dolgozol, vagy állás után nézel?

A: Gondolom, először is egy év múlva le kell tennem a gyakornoki vizsgát. Úgyhogy most gyakornok vagyok, és utána majd állás után nézek.

Q: Ha majd meglesznek a feltételek. Megmondanád nekem, hogyan telt el a gyerekkorod, tekintettel arra, hogy nem itt éltetek. Milyen volt?

A: Hát, úgy gondolom, rendes gyerekkorom volt. Noha hatéves koromig apa nélkül, majd utána apámmal és az öcsémmel éltem. Nem is tudom, azt hiszem boldog gyerekkorom volt.

Q: Lehet, hogy nem fogom mindig jól megfogalmazni a kérdést. Bocsáss meg ezért. Remélem, nem fogjuk emiatt félreérteni egymást.

A: Kérdezz csak nyugodtan!

Q: Hány éves korodban kerültél ide?

A: Temerinbe?

Q: Igen.

A: Amikor beíratkoztam a középiskolába, tehát 14 éve.

Q: Tizennégy éve. Megmondanád, hogy miután Temerinbe illetve Kikindára kerültél, megváltozott-e az életed a Szarajevóban töltött éveket követően?

A: Szarajevóból kétéves koromban mentem el, így nem emlékszem. Ezután körülbelül tíz évet töltöttem Kikindán, majd tíz évet Temerinben. Nem tudom összehasonlítani, mivel más-más korú voltam, míg ott éltem. Eddigi életem felét Kikindán töltöttem, felét pedig itt, de… Más volt, mivel Kikinda város, úgymond valódi város. Temerin kisebb település, én meg nem szoktam hozzá kisebb településekhez. Elég nehéz volt számomra megszokni, hogy mindenki mindenkiről mindent tud, mindenki mindenhová jár, meg ilyesmi. Másmilyen az, ha több ember van körülötted.

Q: Zavart az emberek viselkedése a kisebb településen? Mert mondod, hogy mindenki mindekiről mindent tudni akar. Megváltozott-e ettől a viselkedésed, vagy egy idő múlva megismerted az embereket?

A: Nem változott meg a viselkedésem. Ugyanúgy viselkedem. Nem zavart. Gondolom, egyszerűen megszoktam, elfogadtam úgy ahogy van és nem zavart. Ez így van, minden város más…

Q: OK. Meg tudnád mondani, véleményed szerint, mivel először egyik városban éltél, majd egy másik városban, egy harmadikban pedig  egyetemre jártál, gondolod-e, hogy itt elegendő számú fiatal él?

A: Temerinben?

Q: Igen.

A: Elegendő számú fiatal él itt. A többi szerbiai településhez viszonyítva, elég sok a fiatal. Megítélésem szerint azért van ez így, mivel a város közel van, mégpedig egy igen nagy város.

Q: Mit gondolsz, elég érdekes számukra itt az élet ahhoz, hogy maradjanak Temerinben, vagy szívesebben költöznének máshova?

A: Úgy hiszem Temerinben kielégítő az élet, mivel egyszerűen minden adott, amire a családoknak vagy a fiataloknak szükségük van.

Q: OK. Mondd, tekintettel arra, hogy egyik országból költöztél a másikba, Szerbia, Bosznia meg Horvátország, tudjuk, hogy háborúban voltunk… S mivel nemzeti alapon léteznek bizonyos problémák, szembesültél-e effajta nehézségekkel, bárhol, mivel… lehet, hogy csupán azért mert költözködtél? Nem kell más okot felhoznod.

A: Voltak nehézségeim, pont Kikindán. Gondolom, a családomnak is meg minden menekültnek voltak problémái azokban az években, mivel sokan érkeztek akkoriban Kikinára, de gondolom Temerinbe is. Most csak Kikindáról beszélek. Folyton menekülteknek neveztek bennünket, meg boszánkának és hasonló nevekkel illettek bennünket. Én nem voltam hibás semmiben, de az emberek hajlamosak gyanakodni, különösen a gyerekek féltékenyek, ha valamiben sikeres vagy. Csodálkoznak, hogy lehet az, hogy ti menekültek vagytok, mennyi nehézségen kellett keresztülmennetek, s mégis sikeresek vagytok, azt hiszik valamilyen gyanús úton-módon. Mindez különös volt. Itt ezt nem éreztem. Nem tudom azért-e, mert már ennyi év eltelt, s az emberek felejtenek, vagy azért-e mert ez a környezet más. De Kikindán ez az idegenkedés nagyon érezhető…

Q: Köszönöm, hogy mindezt megosztottad velem, külön köszönet az őszinteségedért. Meg tudlak érteni, mivel én horvátországi születésű vagyok. Én Sremska Mitrovicára költöztem, és ott szintén keletkeztek hasonló mendemondák. Örülök, hogy Temerinben vagy. Megemlítetted a nézeteltéréseket, s mivel azok összefüggésben vannak azzal a hivatással, amit választottál, megmondanád, hogy ha mondjuk Kikindán maradtál volna, hogyan lehetett volna a jövőben áthidalni az effajta nézetkülönbségeket?

A: Hát nem is tudom. Nem gondolkodtam ezen. Enyhültek ezek a dolgok, mivel elég sok idő eltelt azóta. Most már ez nem annyira érezhető, mint azelőtt. Úgy gondolom, most már nem is volna szükség ilyen nézetkülönbségek áthidalására.

Q: Jó. Tulajdonképpen az emberek alkotta előítéletekre gondolok. Megemlíthetnék példákat, amelyek eszembe jutnak, de nem szeretném nagyon tágítani a témát. Az embereknek támadhatnak előítéleteik abban a pillanatban amikor megpillantanak bennünket, ruházatunk alapján, vagy annak a zenének alapján, amit hallgatunk, vagy a frizuránk alapján. De előítéleteik lehetnek mondjuk nemzeti vagy vallási hovatartozásunk miatt is, vagy bármi más miatt. Úgy látszik az emberek általában hajlamosak az előítéletekre. Mit gondolsz, hogyan jöhet létre ennyi előítélet, illetve értelmetlenség? Lehet-e őket legyőzni és ha igen, te hogyan oldanál meg egy hasonló szituációt?

A: Menjünk sorjában.

Q: Lehet. (Nevetnek).

A: Mi volt az első kérdésed? Először azt kérdezted, hogyan jön létre az előítélet. Úgy gondolom, az identitás az oka. Mivel manapság nagyon nehéz, mondjuk, szerbnek lenni. Én ezt így látom. Mert mindenki magyar szeretne lenni, mindenki horvát szeretne lenni, mindenki bosnyák szeretne lenni, csak éppen senki nem szeretne szerb lenni. Ezért nekünk nem marad más hátra, szegényeknek, minthogy hangoztassuk „Jé, szerbnek lenni szuper”, s ezért alkotunk előítéleteket másokkal szemben. Úgy gondolom, ezért van. Valahogy mindenkinek jogában áll annak lenni, ami, csak mi vagyunk valahogy…mindig olyan helyzetben, hogy nem jó annak lenni. De, gondolom, nem tudom mi ebben a hiba! Az emberek így gondolkodnak és ezért keletkeznek az előítéletek.

Q: Gondolod, hogy tulajdonképpen az embereknek jobban megfelel, ha valamilyen más csoportokhoz, kisebb csoportokhoz tartoznak és annak a részévé vallják magukat?

A: Hát nem tudom, talán azért, mert rájuk nagyobb figyelmet fordítanak. Jó, OK, megértem, hogy nagyobb figyelmet fordítanak rájuk, meg kell is támogatni a kisebbségeket, mivel ők mégiscsak más helyzetben vannak, de másfelől ezeknek a többséghez tartozóknak is kijárna, hogy „Rendben, tiszteletben tartjuk őket is, de ezeket is”. Mi volt a másik kérdés?

Q: Közös álláspontra jutni. A másik kérdés az volt, létezik,e valamilyen mód arra, hogy az ilyesmit legyőzzük? Ha olyan helyzetben találnád magad, nem kell feltétlenül nemzeti alapú konfliktusra gondolni… Maholnap családod lesz és meg kellene magyaráznod a gyerekednek.

A: Nem tudom. Én annak a híve vagyok, hogy a sajátját az ember szereti, a másét tiszteli. Büszkének kell lennünk arra, akik vagyunk, teszem azt arra, hogy vörös a hajunk, de tisztelnünk kell azokat, akiknek a haja fekete vagy… Az őrájuk tartozik, az ő izlésükre, jogukban van itt lenniük. Mindaddig, míg nem veszélyeztetnek másokat.

Q: Hogyan éreznéd magad, ha erre a kérdésre egyáltalán lehetséges válaszolni, ha a többnemzetiségű környezetben egyáltalán nem éreznél nemzeti hovatartozást?

A: Hát, az lehetséges. A múlt nyáron pont ezt éreztem. A nagymamám és a nagytatám Bosansko Grahovón éltek, az ott van Crni Lug, ott… Nem tudom, tudod,e hol van… Boszniában, Livnó mellett. Ott túlnyomórészt horvátok és szerbek  élnek, egy kevés muzulmán, Boszniának abban a részében. A nagymamámnak és nagytatámnak voltak muzulmán meg horvát barátaik, mi meg szerbek vagyunk. Múlt nyáron összejártunk mindannyian. És voltunk a muzulmánoknál, ők kávéval kínáltak meg bennünket, megtanítottak pitét sütni, a rájuk jellemző módon elkészíteni, mivel ők másképp készítik. A horvátokkal rostélyost sütöttünk, meg kólót táncoltunk a horvátokkal. Egy cseppet sem lehetett azt érezni. Nem is tudom, tudatában vagyok én annak, hogy ők horvátok, katolikusok, muzulmánok, de semmi akadály nem gördült közénk. Akkor az egyáltalán nem játszott abban szerepet, hogy összejöjjünk és jól érezzük magunkat. Ezt mindenkinek el szoktam mondani. Remek élettapasztalat volt ez számomra.  Igazán nagyon jó volt.

Q: Ez szép.

A: Egy ékes példa.

Q: Ékes példája annak, hogy így is lehet.

A: Igen.

Q: Meg, hogy jó érzés.

A: Egyszer volt Jugoszáviásdit játszottunk.

Q: Remek! Ha azokra az emberekre gondolunk, hogy lezárjuk ezt a témát, akik kiváltói és  megtestesítői a nézeteltéréseknek és túlságosan agresszivek ebben, gondolod, hogy ebből a szempontból meg lehetne változtatni a karakterüket? Nemcsak, hogy gondolod-e, hanem ha lehetséges volna, hogyan lehetne az emberek tudatát megváltoztatni?

A:  Nem hiszem, hogy a karakterüket meg lehetne változtatni, de a tudatosságra mindenképpen befolyást lehet gyakorolni. A tudatosságra, viszonyulásra, egyszerűen a véleményformálásra. Az előítéletek is úgy keletkeznek, hogy mások hatására gondolkodunk úgy ahogyan gondolkodunk. Azoknak a gondolkodását, akiknek előítéleteik vannak és ezáltal másokat is megsértenek, más irányba kellene igazítani, vagyis más véleményre kellene őket biztatni. Ezek az alternatív vélemények nekik is jót tennének, változtatnának a gondolkodásukon s ezzel sok negatív jelenségnek elejét lehetne venni.

Q: Gondolod-e, hogy célzott oktatás, nem klasszikus értelemben vett képzésre gondolok, nem iskolai képzésre, hanem célzott oktatásra. Gondolod, hogy segítene?

A: Effajta oktatás, valamint a tapasztalatszerzés másféle gondolkodásra késztethetné őket, ami újabb megoldásokra tanítaná őket, másfajta nézetekre.

Q: Hamár a példákat említed, a következő kérdésem arra vonatkozik, hogy inkább szavakból, vagy inkább példákból tanulunk?

A: Úgy gondolom, hogy inkább példákból, vagyis tapasztalatból. Embere válogatja, de azt gondolom, hogy jobb példákból, tapasztalatból tanulni, vagyis egyszerűen megtapasztalni valamit. Vagy úgy, hogy a másik bőrébe képzelem magam, azéba, akivel szemben előítéletet táplálok. Így elképzelhetem, hogy érezheti ő magát, hogyha nekünk előítéleteink vannak vele szemben.

Q: Egy bizonyos helyzet, vagy hozzáállás ábrázolásának továbbadása szükséges ahhoz, hogy egy csomó körülöttünk jelentkező gondot megoldjunk.

A: Igen. Különösen az emberek közötti viszonyokra vonatkozó gondot.

Q: Köszönöm. Megpróbálok egy újabb kérdést feltenni. Miért gondolod azt, hogy egyes helyeken az emberek elszigetelődnek? Egyénileg, de csoportokban is előfordulhat ilyesmi. Ha egyénileg fordul elő, akkor az személyes történet. Ha viszont csoportban fordul elő, miért fordul elő egyáltalán? A csoportok lehenek úgy pozitívak, mint negatívak, de miért gondolod, hogy egyáltalán szükséges az embereknek csoportokba verődniük, aszerint, hogy többé vagy kevésbé hasonlóképpen gondolkoznak.

A: Kezdem a szakmám szemszögéből szemlélni ezt a beszélgetést. Nem is tudom, talán azért, mert egyszerűen tartozni szeretnének egy bizonyos csoporthoz. Azért verődnek csoportokba, méhozzá a nézeteikkel illetve előítéleteikkel egyhangban. Ha rossz előítéleteik vannak, akkor rossz előjelű csoportokba verődnek.

Q: Véleményed szerint, ha csoporthoz tartozik valaki, inkább kap az ember, vagy veszít?

A: Az a csoporttól függ, a profiljától, az adott tevékenységtől meg ilyesmi. Attól függ, miért gyűltek egy csoportba. Nem tudnám megmondani.

Q: Valóban, milyen a beállítottság az adott esetben.

A: Attól függ.

Q: OK: Még valamit meg szerettem volna kérdezni, de összefüggésben van ezzel. Hogyan lehetne az embereknek csoporton kívül is megtalálniuk önazonosságukat?

A: Hogyan? (Nevetnek). Nem egészen értem.

Q: Nem baj. Léteznek különféle csoportok, amelyek lehetnek jók is meg rosszak is, de függetlenül attól… A beszélgetés kezdetén említetted az identitást. Hogyan lehetne esélyt adni a fiataloknak, adoleszcenseknek, akik még nem nevezhetők felnőtteknek, hogy önállóan építsék ki identitásukat? Hogy azt ne csoporton belül tegyék, hanem önállóan találják meg saját útjukat, lassanként?

A: Úgy gondolom, ez lehetetlen, mivel mi szociális lények vagyunk, szükségünk van a csoportra, nem tudunk meglenni egymagunk. Mint ahogyan a gyermek identitása is a családban formálódik, szocializálódás folytán, úgy az adoleszcens élete is csoporban bontakozik ki, kortársak társasága révén, ezért úgy gondolom, hogy lehetetlen úgy nevelni őket, hogy a társadalomtól függetlenül létező egyének váljanak belőlük. Azt hiszem ez lehetetlen, csakis csoporton belül, vagyis tartozni kell valahová. Csak mikor már felnőtté váltak, akkor válhat belőlük individuális személyiség. Mindaddig ez nem lehetséges.

Q: Akkor indulnak útjukra.

A: Igen.

Q: Jól van. Hogyan érhetnénk azt el, hogy az emberek jobban megértsék egymást?

A: Párbeszéddel, tapasztalatcsere által, nem tudom, beszélgetés útján, meg úgy, ha nem szigetelődnek el. Minél jobban elszigetelődnek, annál kevésbé fogják egymást megérteni. Minél zárkózottabbak mások véleménye iránt, annál jobban eltávolodnak egymástól. Nem is tudom, előítéletei mindenkinek vannak. Azoknak is, akik csoporthoz tartoznak, meg azok is, akik egyedülállóak, nem tartoznak semmilyen csoporthoz. Előítéleteik mindenkinek vannak.

Q: Valóban, mindenkinek vannak cselekedetei is meg elvei is.

A: Igen, meg véleménye.

Q: Milyen helyzetek nyújtottak neked útmutatást, mutattak rá olyan elvekre, melyeknek hasznát veheted majd az életben?

A: Kevés ilyen helyzetet tudok megemlíteni. (Nevetnek). Például, nemrég… Sorjában veszem, ami eszembe jut. Itt van egy példa, amikor a fruska gorai 32 kilóméter hosszú maratoni távot sikerült megtennem. Azt mondtam magamnak, ha ezt sikerül túlélnem, jöhet bármi, megbírkózom vele. Valóban baromi nehéz volt. Mindenem fájt utána egy egész hétig, és ez fordulópont volt az életemben. Amikor beíratkoztam az egyetemre, 250 közül én voltam a 45-ik és ez számomra nagy sikerélmény volt. Meg aztán, amikor elvégeztem a középiskolát. Amikor megszületett az öcsém, mivel már nagyocska voltam, amikor ő megszületett, nyolc éves. Meg még néhány hasonló esemény. Amikor aikidóból levizsgáztam sárga övvre. És amikor diplomát szerezetem az egyetemen, az is siker volt.

Q: Gondolod, hogy ezek az események megmaradnak az emlékezetedben és visszagondolsz majd rájuk ha szintén valamilyen fordulóponthoz érsz? Mint valami lájtmotívumra?

A: Igen, feltétlenül. Olyankor, amikor nehéz feladat előtt állok, visszagondolok arra a maratonra és azt mondom magamban: „Igenis meg tudod csinálni”! (Nevetnek). Őszintén mondom.

Q: OK. Meg tudod nekem mondani így a végén, vagyis beszélgetésünk vége felé…

A: Máris vége? Igazán jól éreztem magam.

Q: Így a vége felé közeledve. Gondolod, hogy itt van a te otthonod?

A: Itt van-e az otthonom? Hát, úgy gondolom, igen. Azért mert itt van a családom, itt vannak a barátaim. Nem tudom. Bár nekem nincs olyan érzésem az otthonnal kapcsolatban, mivel sokszor költözködtem idáig és nem kötődöm sehova. De valahogy itt érzem leginkább azt, hogy megszoktam, hát akkor legyen.

Q: Azt mondod, sokszor költözködtél és nem érzed, hogy itt az otthonod, mi lenne hát az, ami az otthont jelentené számodra?

A: Az otthonom? A család és egyes barátok. Igen, úgy gondolom, valahol van… ha gyökeret eresztek, akkor lesz majd otthonom. Majd ha megvetem a lábam.

Q: Lassan. Ráérünk. (Nevetnek) Jól van. Ha olyan helyzetben találod magad, hogy megijedsz valamitől, hogyan reagálsz? Elszáll belőled az erő, vagy ellenkezőleg, erőre kapsz?

A: Olyankor, amikor megijedek, mindig megállok, elgondolkodom azon, hogyan tovább, majd azután… Gondolom, olyankor mindig megnő az energiaszíntem. Valószínűleg erőt gyűjtök ahhoz, hogy cselekedjek. Soha nem esek kétségbe, jaj, mi lesz most.

Q: Ami a pszichológiát illeti, ha történetesen itt el tudnál helyezkedni, még akkor is ha iskolában kapnál munkát…

A: Nagyon jó lenne. (Nevet):

Q: Remek volna! Tudom. (Nevet): Tekintet nélkül arra, hogy pszichológus lennél-e, vagy tanár. Milyen módon volna jó kihozni belőlük az alkotói kedvet, amennyiben olyasvalamivel foglalkoznának, amihez kedvük van, nem pedig avval, amit az iskola írna elő?

A: Nem is tudom, hagyatkozzanak a fantáziájukra és támaszkodjanak az érzéseikre. Úgy hiszem, az a legfontosabb.

Q: OK. Van valamilyen kívánságod, amit itt szeretnél megvalósítani? Álmodozol-e valamiről a családoddal, vagy polgártársaiddal kapcsolatban?

A: Temerinnel kapcsolatos kívánság?

Q: Igen. A családdal kapcsolatban, vagy bármivel.

A: Temerinben pillanatnyilag az a kívánságom, hogy munkát kapjak. Más kívánságom nincs. Elsősorban állást szeretnék. Utána családot szeretnék alapítani. Ezt kívánom. Temerinre is vonatkozik egy kívánságom, mégpedit az, hogy fürdője legyen.

Q: Hát persze, ne feledkezz meg arról sem!

A: Az nagyon jó lenne!

Q: Kérdeznék tőled valamit, ami nem rád vonatkozik, hanem Temerinre. Mivel elég sok időt töltöttél itt, voltál-e esetleg tanúja olyan helyzeteknek, amikor szóbeli vagy fizikai támadásra került sor? Voltál-e tanúja olyan szituációnak, amelyben nem alkohol hatása alatt, nem is hirtelen dühroham következtében történt összetűzés?

A: Nem voltam.

Q: Nem? Akkor jó.

A: Nem voltam.

Q: Nagyszerű. Elég gyakran hallani összetűzésekről, amelyek itt előfordultak azelőtt, lehet hogy épp ma, vagy öt-húsz évvel ezelőtt. Jó hallani, hogy te nem láttál ilyen jelenetet és remélhetőleg nem is fordul elő több ilyen.

A: Igyekszünk elkerülni őket.