B 1985 Temerin

B -1985 – Temerin

Q: Temerinben élsz?

A: Igen.

Q: Hogy érzed magad ma?

A: Jól.

Q: Jó hallani, mivel kissé furcsa az időjárás.

A: Engem nem zavar az időjárás. Nem figyelek rá különösebben.

Q: Mondd, dolgozol valahol? Vagy keresel munkát? Talán egyetemre jársz? Mivel foglalkozol?

A: Nem vagyok munkaviszonyban. Egyébként pszichológus vagyok. Novemberig dolgoztam, utána megszűnt a munkaviszonyom. Jelenleg másik munkahelyet kereset. Jelentkeztem néhány pályázatra és most várom, lesz-e belőle valami.

Q: Értem. Remélem minden rendben lesz, mivel ez, sajnos, igen gyakori jelenség.

A: Én is remélem. Majd meglátjuk.

Q: Érdekelne, hogy Temerinben nőttél-e fel?

A: Nem. Horvátországi vagyok. Ott nőttem fel. Temerinbe 2006-ban települtem át.

Q: Kétezer hatban?

A: Igen.

Q: Pedig érdekelt volna, milyen volt itt felnőni, de te nem itt nőttél fel.

A: Hát nem. (Nevetnek).

Q: Akkor mást kérdezek. Hány évesen költöztél ide?

A: Újvidékre 2005-ben, húszévesen költöztem, mivel  85-ben születtem. Tehát 21 éves voltam 2006-ban.

Q: Huszonegy éves?

A: Igen.

Q: Ezek szerint, nagykorú.

A: Igen. Egyetemre jöttem ide. Egy évet töltöttem csak Újvidéken, utána Temerinbe költöztem.

Q: Hogy érezted magad miután Temerinbe költöztél? Milyen volt az első néhány hónap?

A: Jól éreztem itt magam, mivel azelőtt is jártam ide. Édesapám 96-ban költözött ide, ezért minden nyarat itt töltöttem, tehát nem volt teljesen új a környezet. Ismertem az embereket, rokonaim is voltak itt, úgyhogy minden rendben volt.

Q: Értem. Nem volt számodra teljesen új a környezet.

A: Á, nem! Sokszor voltam itt azelőtt is.

Q: Mondd, jó  volt-e itt felnőni?

A: Hogy mi volt…?

Q: Helyesbítek, jó volt-e itt élni, nem felnőni. Érdekes volt-e itt az élet?

A: Érdekes volt-e? Igen. Gondolom, amikor megismertem az embereket, társaságom lett, jó volt. Bár az első néhány évben, amíg egyetemre jártam, nem nagyon mozdultam ki Temerinben. Itt laktam, de valójában csak aludni jártam ide. Leginkább a városban voltam, meg az egyetemen. Néhány év elteltével kezdtem csak barátokkal összejárni itt, Temerinben. Ekkor lett érdekesebb az itteni élet. Addig nem volt különösebben izgalmas. Amikor barátaim lettek, kezdtem jobban érezni magam. Úgyhogy, most minden rendben.

Q: Mivel közeledsz a harminc felé, mit gondolsz, milyen azoknak, akik most 14, vagy 18 évesek és még nem nagykorúak, vajon ők szeretnek-e itt?

A: Hát, úgy hiszem, igen. Bár nem tudom, mennyire szoktak a fiatalabbak a… nagyok-e az igényeik. De úgy gondolom, Temerin – nagyságához és lakosságának számához képest – elég sokat nyújt, elég sok eseményt, tartalmat. Hogy is mondjam, vannak kávézói, ahova el lehet menni, kulturális eseményei. Nincs belőlük túl sok, de azért akad. Ha az embernek kedve van, van hová elmenni. Minden az egyéntől függ, az ember igényeitől. Már úgy értem, van aki állandóan elégedetlen, de ha van valami program, nem jön el. Úgy gondolom, van azért lehetőség barátokkal összejönni, szórakozni vagy képezni magad. Természetesen nem annyi, mint Újvidéken, mivel Újvidék óriási  város, már úgy értve Temerintől sokkal nagyobb, de azért itt is jó, ebből a szempontból OK.

Q: Igen. Más a helyzet. De ha, mondjuk, a temeriniek többre vágynának kulturális, sport illetve másfajta szempontból, át lehetne-e hidalni Temerin és Újvidék között a különbséget? Meg lejetne-e ezt valósítani? Milyen programokat szoktak itt szervezni?

A: Tudomásom szerint, nincsenek túl gyakori programok. De lehet, hogy ez csak a marketingtől függ. Én másoktól szoktam tudomást szerezni eseményekről. Sehol nem látok plakátokat. Nem is tudom, szoktak azért kiállításokat rendezni a KIC-ben, a moziteremben is rendeznek programokat. Tehát, van azért egy s más. Persze nem sok minden, de azért különféle programok mégis vannak, annak ellenére, hogy valahogy mindig kimarad a marketing és nehezen jön össze a közönség. Amíg az Ifjúsági Irodában dolgoztam önkéntesként, tulajdonképpen még mindig önkéntesként dolgozom, nekünk is gondot okozott, hogyan vonzzuk oda az embereket. Sok tevékenységet folytattunk az Irodában meg a központban is, mindenhol, de eljutott-e mindenkihez vagy sem, vagy éppencsak tudomást szereztek róla, elment a fülük mellett és feledésbe merült, nem tudom. Úgy gondolom, hogy azok, akik alkotnak valamit, odateszik magukat. Eljönnek-e megnézni az emberek, vagy nem, az más kérdés.

Q: Mondd, amíg az Ifjúság Ügyeivel Foglalkozó Irodában dolgoztál…

A: Nem dolgoztam, csak önkéntes voltam.

Q: Amíg önkéntes voltál ott, hogy érezted magad abban a környezetben? Szembesültetek-e  bizonyos nehézségekkel? Fordultak hozzátok fiatalok konkrét kérdésekkel?

A: Először arra válaszolok, hogyan éreztem magam. Én ott remekül éreztem magam. Abba az irodába egyetemi tanulmányaim befejezése után kerültem, pontosabban, miután lehallgattam az előadásokat az utolsó évfolyamon és amíg a diplomamunkámon dolgoztam, akkor kerültem oda. Sok tapasztalatot szereztem, sok emberrel megismerkedtem és szuperjó volt, szerettem odajárni és máig sokakkal tartom a kapcsolatot. Ami az ottani tapasztalataimat illeti… amíg aktívan dolgoztam, valóban sok szórakoztató-  és oktatóprogramot hoztunk létre. De úgy vettem észre, hogy csak egy szűkebb körű társaság járt oda, mindig ugyanazok, és nehezen sikerült újabbakat bevonnunk a munkába. Olyanokat, akik nem jártak hozzánk azelőtt, akiket ez nem érdekelt, sehogyan sem tudtunk megszólítani. Akik egyszer már eljöttek, azok másodszor és harmadszor is megjelentek. Programjainkra mindig többé-kevésbé ugyanazok jártak el. Különféle szórakoztató illetve oktatóprogramokat és tanfolyamokat szerveztünk.  Állásinterjúkra készítettünk fel fiatalokat, CV kitöltésére is tanítottuk őket, számos hasonló dologgal foglalkoztunk. Műhelymunkákat tartottunk rajzból, festészetből, különböző anyagok készítését sajátíthatták el. Úgy emlékszem, ezeket a foglalkozásokat többen látogatták, vonzóbbak voltak számukra, jobban érdeke őket. Sokan érdeklődtek bizonyos dolgok iránt. Volt ott, és van is még egy kisebb könyvtár. Jöttek könyveket kölcsönözni. Jöttek érdeklődni az egyetemek felől, előadások felől, bizonyos karok felől tudakozódtak. Az is szerepelt a programok között, nem tudom megvalósult-e valójában, hogy esetleg egyetemi hallgatók tartsanak beszámolót arról, mit tanulnak az ő tanszékükön. Úgyhogy, volt ilyesmi… Tudom, hogy volt, jöttek érdeklődni, és úgy tűnik, mindig segítettünk, hogy kielégítsük igényeiket.

Q: OK. Meg tudnád-e mondani, mivel ez hozzátartozik a foglalkozásodhoz is, hogyan lehetett volna elérni, hogy több ember csatlakozzon a csoportotokhoz ? Egyáltalán, hogyan lehet felkelteni az emberek érdeklődését egy szervezetben való részvétel iránt, lett légyen szó egy személyről, illetve egy csoportról?

A: Hogy tudtunk volna több embert bevonni a munkánkba?

Q: Igen. Nem kritizálni akarlak benneteket, ne érts félre, hanem egyáltalán, hogyan adhatunk esélyt másoknak, hogy ők adjanak nekünk esélyt bármilyen helyzetben?

A: Értem. Úgy, ahogy jómagam tapaszatalatáról beszéltem. Úgy gondolom, a legjobb reklám a szájról szájra terjedő hír. Ha azt mondom neked, hívj valakit, erre te elhívod a haverodat, hogy jöjjön már el, mert ott rendeznek valamit. Gyere el velem, meg így… Szerintem ez ér a legtöbbet. Legtöbben így jöttek el. Azoknak, akik már jártak hozzánk, azt mondtuk, hogy hozzanak magukkal ismerőst, amikor az eljön, látja mennyire jó nálunk és sajnálja, hogy miért nem jött előbb. Legközelebb magával hoz másokat is.  Előfordult ilyen eset is. Úgy hiszem, itt nálunk ez a leghatékonyabb módja annak, hogy újabbak társuljanak hozzánk. Mondtam, hogy egy bizonyos számú emberről volt szó, nem túl sokról, de mindannyian haverok által jöttek el. Csakis úgy eredményes. Ragasztottunk mi plakátokat is meg mással is prióbálkoztunk, mindhiába.

Q: Legjobb, ha szájról szájra terjed a hír.

A: Úgy  lehet a legjobban embereket toborozni. Tudom, hogy iskolákba látogattak el, egyes projekteket bemutattak iskolákban is, bemutatókat tartottak, de ilyen módon – legalábbis tudtommal – nem sok embert sikerült bevonniuk.

Q: Nehéz ajtókat megnyitni.

A: Nehéz, nehéz, de van még valami, ha megengeded. A kis közösségek átka az, és a miénk kis közösség, hogy az embereknek előítéleteik vannak. Ezért az Ifjúsági Iroda… Eljutottak hozzám bizonyos hamis híresztelések, izléstelen mendemonda, emberek összevissza beszéltek rólunk, ezért egyesek nem akartak eljönni. Hiába mondtam nekik, hogy nem igaz… Elharárolták magukat, hogy nem jártak ott, de ezt-azt hallottak rólunk. Sokak bedőltek a hazugságoknak és ezért nem jöttek el az irodánkba.

Q: Mit gondolsz, hogyan lehetne elhárítani az effajta véleményeket?

A: Jó kérdés. Elsősorban felvilágosítással, nyilvános szerepléssel, reklámmal. De a legeredményesebb, mégis, a szájtól szájra terjedő hír, mely azoktól ered, akik ott jártak, nemde?  Mint ahogy én is a magam benyomásairól számoltam be másoknak. Mondhatom, én jó benyomásokat szereztem ott. Másoknak is ezt mondtam. Társaságban is ezt szoktam mondani:”Gyertek el! Ha nem tetszik nektek ott, máskor ne gyertek”! Nem kényszeríthet rá benneteket senki, hát nem? Úgy gondolom, az ilyen kisebb helyeken az a legjobb módszer, ha azoknak akik eljönnek megtetszik ott, és elmondják másoknak is:”Hé, ott valóban klassz”! Vagy: “Ott megtanulhatsz valamit, hasznos dolgokat csinálhatsz”! Bármilyen egyéb próbálkozás… Mondom, iskolákba is eljártak, bemutatókat tartottak, mindhiába.

Q: Mivel ezek a kérdések összefüggenek, mit mondanál, hogyan lehet többet megtanulni, ha valaki szavakkal elmagyarázza, vagy ha példát mutat?

A: Gondolod, személyes példát?

Q:  A látottakból. Abból, amit megmutatnak. A szüleinktől úgy tanulunk leginkább, ha elmagyaráznak valamit, vagy ha viselkedésükkel példát mutatnak?

A: Igen, ez érdekes dolog. Úgy hiszem, így is meg úgy is tanulunk. Nem tudom, van akinek az egyik taulási módszer felel meg inkább, ők jobban tanulnak a látottakból, inkább megfelel nekik az, mintha szavakkal  magyarázna el nekik valamit az ember. Ez valószínűleg az egyéntől függ. De mindkét féleképpen tanulunk, azokból a példákból is, amit másoktól látunk, de abból is, amit valakitől hallunk. Hogy az egyén, akihez intézik az információt…mit kezd aztán vele, elhiszi-e, vagy utánajár, az már csakis tőle függ.

Q: Természetesen. Attól, hogyan reagál rá.

A: Persze. Jól mondtad, erről van szó. Szavakból vagy példákból  tanulunk jobban. Attól függ, mondom, valaki elhisz mindent, azért mert valahol hallotta. Ilyenek is vannak köztünk.

Q: Köszönöm. Meg tudnád mondani, hogyan jön létre az előítélet?

A: Hogyan hoznak az emberek létre előítéleteket? Hát, az előítélet úgy keletkezik, hogy az emberek… Gondolom, előszöris valamilyen informácóhoz jutnak, leginkább idősebbektől, ha gyerekekről van szó, akkor leggyakrabban a szülőktől hallanak bizonyos véleményt. Azután nem is törekszenek arra, hogy meggyőződjenek, igaz-e az, amire az előítélet vonatkozik, legyen az egy csoport, egy bizonyos nemzethez tartozó csoport vagy hasonló, Ha nincs valamiről tudomásod, nem tudod megállapítani, milyen ő, ezért bármit is hallasz róla, elhiszed, hogy a róla kapott negatív információ igaz. Ezért elhiszed, hogy azok, például, csúnyák, szemtelenek, ők… Min több hasonló ilyen véleményt hallasz, a vélemény tárgyát pedig meg sem ismered, nincs mi, hogy meggyőzzön az ellenkezőjéről, tehát meggyőződésed mindinkább magszilárdul. Így van az, hogy hallasz valamit valakitől, nem győződsz meg állítása helyénvalóságáról, és így keletkezik aztán az előítélet. Nem győződsz meg arról, amire az előítélet vonatkozik. 

Q: Mi lehet az oka az előítéletnek? Meg nem értés, vagy félelem az oka, netán elszigetelődési lehetőség?

A: Hát valahogy az az érzésem, hogy a félelem mindenképpen közrejátszik. Nem tudom, ez a félelem tudatos-e, vagy nem, de mindenképpen sokaknál  létezik  egyfajta félelem a másságtól. Egyesek próbálják áthidalni, megismerni az újat, az új kultúrákat, új embereket, ám mások erre nem hajlandóak, nem is próbálják legyőzni, hanem bedőlnek a félelemnek és úgy védekeznek, hogy gátat vetnek mindannak, amitől félnek és megmaradnak előítéletetik mellett.

Q: OK. Ne haragudj, másra terelem a szót, mivel más kérdések jutottak eszembe.

A: Csak nyugodtan.

Q: Választ szeretnék néhányukra. Meg tudod nekem mondani, mi okoz az embereknél agresszivitást?

A: Hogy mit gondolok, mi okozza az agresszivitést?

Q: Karakter kérdése, vagy tanulja az ember? Van-e a szóban forgó egyéneknek önbizalma vagy nincs? Egyszerűen, mi erről a véleményed?

A: Hát, agresszivitás… Valóban nagyon jó a kérdés. Dolgozatot írtam erről az egyetemen. A szociális tanulás szemszögéből közelítettem meg a kérdést. A viselkedési formát tanuljuk másoktól. De mi is idézi elő az agresszivitást? Úgy gondolom, soha sem kizárólag egyetlen ok, persze, hanem több. Elsősorban az egyén személyiségétől függ. Pszichológusként ezt állítom. Tehát az egyén személyiségétől, attól, hogyan érzékeljük a világot, valamint saját magunkat, erre épül az önbizalom és minden más és ettől függ, hogyan fogunk viselkedni. De most nézzük, hogy az egyéni tulajdonságaink az öröklött tulajdonságok és környezetünk összhatásának eredményeként jön létre. Tehát mi is okozza az agresszivitást? Elsősorban az egyén személyiségéből fakad. Ezért igen ostoba dolog, hogy ne mondjam veszélyes az, amit oly sokan tesznek – mivel nem ismerik a dolgok lényegét – és egyetlen okra mutatnak rá, mint például a filmekre, vagy a video játékokra, mint az agresszivitás kiváltó okára. Ez bűnbak keresése, ahogy mondani szokták. Ez így leegyszerűsített látásmód, mert könnyebb változtatni valamin, mint önmagunkat megváltoztatni. Ezért állítják azt, hogy más a hibás amiért agresszívek a gyerekek. Hát nem a filmek hibásak azért amiért agresszivek a gyerekek. A gyerekek, hogy is mondjam… olyanokká válnak, ahogy bánunk velük. Attól függ, hogy agresszívek-e lesznek a gyerekek, nem pedig a filmektől. Elsősorban belül keresendő az ok, a nevelésben.

Q: Mit gondolsz, a játszótereken van-e elegendő gyerek, vagy talán nincs belőlük elég? Mi okozza azt, ha kevesen vannak, vagy ha tól sokan vannak?

A: Hát először is elmondanék egy történetet, mely nekem nagyon megtetszett, kezdetben alig hittem el. Egy barátnőm mesélte, akinek kislánya van:”A kislányom klikkerezik a barátaival.” Erre én:”Mit beszélsz”? Hogy-hogy klikkerezik az udvarban? Mondom neki:”Viccelsz”! Mire é:”Dehogyis”! Erre én azt válaszoltam:”Ez aztán igen! Nem is tudtam, hogy a gyerekek még tudnak klikkerezni”! Valóban, szoktak klikkerezni. Ha elmegyek egy játszótér mellett, látok gyerekeket. Látom, hogy játszanak. Hogy sokan vannak-e vagy kevesen, nem tudnám megmondani, nem tudom, de még vannak gyerekek a játszótereken. Nem igaz, hogy sehol sem látni gyerekeket. Igenis látni. Kérdés, mennyit vannak a játszótéren, de játszanak. Futballoznak… Egy barátomnak a kisfia állandóan futballozik. Persze, kompjuterezni is szokott, de futballoznik is, biciklizik is, mással is foglalkozik. Állítom, hogy a szabadban is játszanak gyerekek. Gondolom az a jó, ha minél többen vannak, de őszintén, nem is tartózkodhatnak kint állandóan, nem játszhatnak mindig. Ezért azt gondolom, hogy ez nem is akkora baj, mint amilyennek feltüntetik. De hangsúlyozom, én csak egy kisebb környéket ismerek, nem állíthatom általánosságban, de úgy tapasztalom, hogy van elég gyerek, és igenis szoktak játszani.

 

Q: OK. Mivel nem itt nőttél fel, serdülőkorod sem töltötted itt, ifjúságod sam köthedő ide, ezért megkérdezhetem, tanúja voltál-e esetleg valamilyen agresszív eseménynek Temerinben? Nem saját élményre gondolok, hanem olyen esetre, amelynek szem- vagy fültanúja voltál. Vagy ilyesmit nem tapasztaltál?

A: Volt ilyen élményben részem ott, ahol felnőttem. Nem Temerinben, nem lényeges. De igen, tanúja voltam Temerinben is… nem vettem benne részt, csupán szemtanúja voltam néhány esetnek, amikor a haverokkal kávézókban tartózkodtam. Megtörtént, hogy néhány fiú összeszólalkozott, összeverekedett, de nem vagyok benne biztos miért… Mert általában pia szokta előidézni, ekkor találnak valamit, ami miatt összeverekednek. De csak ilyen esetekben voltam tanúja az agresszivitásnak.

Q: Meg tudnád-e mondani, neked személyesen volt-e ilyen tapasztalatod, tekintettel arra, hogy nem vagy idevalósi, másik országból származol?

A: Temerinben nem volt. Szerbiában nem volt. Da ott, ahonnan jövök, valóban átéltem sok hasonló helyzetet.

Q: És… Válaszolhatsz, persze csak ha akarsz. Hogy érezted magad azokban a helyzetekben? Át tudtad tenni magad rajtuk? Lehetséges-e az effajta helyzeteket elkerülni bizonyos nemzeti önazonosság-tudattal, vagy annak hiányával?

A: Hát, nagyon nehéz idők voltak azok, amikor én Horvátországban éltem. A háborút követő időszak volt az és a megbékélés nem ment könnyen, nem volt meg hozzá a kellő akarat, ezért nem is ment simán. Őszintén, hogy is éreztem magam… Féltem, állandóan rettegtem, menekültem, de nem lehetett mindig elmenekülni. Volt úgy, hogy elfogták, megverték az embert. Ami igaz, igaz. Szerencsére, nekem nem gyűlt meg ezzel a bajom, sikerült meglógnom, de vannak barátaim, akiknek ez nem sikerült.

Q: (Nevetgél).

A: Hát igen, én megmenekültem. Mit mondhatnék? Nem vagyok valami bátor, soha nem verekedtem, nem vagyok verekedős. Sokat olvastam, a filozófia érdekelt, meg effajta badarságok. Vicceltem, nem a filozófia, de nem foglalkoztatott a verekedés meg ilyen hülyeségek, de voltak haverjaim, akiket majd mindennap megvertek. (Nevetnek). Ez így volt. Nevetek, nekünk , akik ezt átéltük, ez most nevetséges, de az alatt a néhány év alatt ’97-ben, 98-ban, 99-ben, 2000-ben sok nehézség ért bennünket és én állandóan féltem. Gondolom, nekem nehezebb volt ez az időszak, mint a háború, melyet úgyszintén ott kellett átélnem. Ezért minden nagyon nehéz volt, szerencsére ott mifelénk ennek vége. Hogyan lett vége? Ilyen az együttélés. Erről beszéltem akkor, amikor az előítéletekről beszélgettünk. Együtt volt muszáj élnünk, ugyanazokba az iskolákba kellett járnunk, ugyanazokba az óvodákba, ugyanazokba a kávézókba. Idővel aztán mindenki rájön, azok is, akik bajkeverők voltak az ő oldalukon, meg azok is, akik bajkeverők voltak a mi oldalunkon, hogy mi is emberek vagyunk, húsból és vérből vagyunk és ennek véget kell vetni. Most örülök neki, hogy huzamosabb ideje már nincsenek ilyen gondok arrafelé, de az alatt a néhány év alatt bizony nehéz volt.

Q: Mit gondolsz, megváltozott-e a fiatalok gondolkodása?

A: Ott mifelénk?

Q: Igen.

A: Vagy itt?

Q: Itt is, meg ott is. Bármilyen helyzetben. Bárhol, ahol hasonló dolgok mentek végbe.

A: Számomra érdekes, különben evvel a témával foglalkoztam a diplomamunkámban is, hogy ilyen kedvezően alakultak ott a dolgok, pontosabban az, hogy nem tesznek egymás közt külömbséget a fiatalok. Barátkoznak egymás közt, minden OK. Máskülönben Temerinben még mindig nagyon megosztottak, ami számomra igen megrettentő. Valami fiúk forgattak itt egy filmet arról, hogyan férnek meg  egymás mellett a magyarok és a szerbek és valaki megjegyezte:”Mi itt nem együtt, hanem egymás mellett élünk”. Így valahogy mondták. Nekem is így tűnik a dolog és ez borzasztó. Ezért úgy gondolom, hogy általában igen rossz itt a helyzet, de ott már jobb, ott már nem fordul elő ilyesmi. A fiatalok itt még mindig különválnak. Hogy miért van ez így, nem tudom. Van róla elképzelésem, hogy ez miért van így, azt hiszem jó a meglátásom, da erről nem szeretnék beszélni.

Q: Persze hogy nem muszáj erről beszélned. De mivel elég sok mindent tudsz ezekről a dolgokról, és már egy jó ideje itt élsz, mi a véleményed, lehetne-e megoldást találni erre a helyzetre?

A: Megoldást?

Q: Igen.

A: Igen, határozottan állítom, hogy lehetne. Csak nincs meg az akarat. Nincs meg a politikai akarat, ha őszinték akarunk lenni. Tehát nincs meg a politikai akarat, hogy ezt megoldjuk, mivel egyik félnek is meg a másiknak is ez így megfelel. De egyszerű volna megoldást találni. Ez ott nálunk már megvalósult. Ott mifelénk ez már működik. Ha figyelmesen hallgattál, megmondtam, hol a baj lényege. A megoldást is megmondtam. Határozottan van, csak akarat nincs.

Q: Köszönöm szépen a beszélgetést.